Tiszta szemmel megállni Isten színe előtt – P. Szentmártoni elmélkedése a vasárnapi szentírási szakaszokról

Az évközi huszonhatodik vasárnap első olvasmánya a Számok Könyvéből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy két olyan emberre is kiáradt Isten Lelke, akik nem tartoztak egyenesen Mózes szolgálatába. Hívei ezt jelentették neki és kérték, hogy tiltsa meg a két embernek, hogy prófétáljanak, de Mózes nem volt hajlandó ezt megtenni, mert tudta, hogy Isten Lelke mindenütt jelen van, és nem lehet korlátok közé szorítani. Isten Lelke ma is mozgatja a világot, minden jó Tőle származik.

A második olvasmányban Szent Jakab Apostol kemény szavakkal ostorozza a gazdagokat, de figyeljük meg, hogy nem azért ítéli el őket, mert gazdagok, hanem azért mert gonosz, önző, igazságtalanságot elkövető gazdagok. Ez általános törvényszerűség: nem a gazdagság tesz tönkre valakit, hanem a belülről fakadó rossz indulatok visznek odáig, hogy a gazdagsággal visszaéljünk. Ugyanúgy érvényes az is, hogy a szegénység nem tesz senkit sem boldoggá, mert lehet valaki nincstelen, de tele irigységgel és mások iránti rosszindulattal.

Az Evangélium első olvasásra meghökkent bennünket, bizonyos fokú rossz érzés fog el bennünket. Mikor ugyanis „Evangéliumot” mondunk, akkor ezt mindig jó hírként, örömhírként éljük meg, amely biztat, bátorít, felemel, gyógyít. A vasárnapi Evangéliumra ezt nehéz alkalmazni; itt félelmet keltő szavakat olvasunk: botrányokról hallunk, vízben történő öngyilkosságról, azt halljuk, hogy ki kell vájni a szemet, le kell vágni a bűnös kezet. Vajon a mennyország tényleg a megcsonkítottak hazája lenne, ahogyan valaki csúfondárosan leszögezte ennek a szövegnek alapján? Mi az, amit Jézus itt mondani akart, de az Evangélista talán elfelejtette pozitív formában is lejegyezni?

A vasárnapi Evangéliumot két tematikus egészre lehet felosztani. Az első rész arról szól, hogy az Apostolok szerették volna kisajátítani maguknak az ördögűzés kiváltságát, ezért bevádolták Jézusnál azokat, akik nem az Ő nevében és nem az Ő megbízásából gyakorolták ezt a szolgálatot. Jézus nem fogadta el Apostolainak érvelését, és nem engedte meg, hogy eltiltsák az embereket attól, hogy másoknak jót tegyenek.

Van azonban ebben a bepanaszolásban egy mélyebben fekvő lélektani igazság is. Az Apostolok itt akaratlanul is két táborra osztották a világot: mi és ők. Mi, akik Jézushoz tartozunk, mi, akik jók vagyunk, és „ők”, a másikak”, akik nem tartoznak Jézushoz, akik nem tartoznak a „jók táborába”. Nincs értelme ily módon felosztani a világot: mindenki Jézushoz tartozik, csak más-más szinten, mindenki Isten gyermeke, csak nem mindenkiben tudatosult egyformán ez az igazság. Az egész emberiség „mi”: egy nagy családot alkotunk jóban és rosszban.

A második rész a megbotránkoztatással kezdődik és az öncsonkítás vészjósló szavaival folytatódik. Jézus itt abszolút radikális módon közelíti meg a rosszat. Ha szószerint értelmeznénk szavait, akkor már mindnyájan vakok, féllábúak és félkezűek lennénk! Ahhoz, hogy megértsük Jézus szavait a szemita mentalitásból, kell kiindulnunk, akik úgy hitték, hogy a rossz gyökere a végtagokban van. Ez azt jelenti, hogy a gyökerekre kell visszamennünk. Ma úgy fogalmaznánk, hogy úrrá kell lennünk érzékeink, szenvedélyeink felett. Ki kell vágnunk önzésünket, mint ahogyan a sebész kioperálja a rosszindulatú rákos daganatot, nehogy megtámadja az egész testet.

Jézus tehát arra szólít fel bennünket, hogy találjuk meg magunkban a rossz gyökereit. Nem sok értelme van, ugyanis, annak, hogy állandóan másokban vájkáljunk, mindig csak másokban, vagy külső körülményekben keressük a rossz okát. A világ megreformálását magunkban kell kezdenünk. A vasárnapi Evangélium tehát radikális becsületességre szólít fel bennünket. Álljunk oda Jézus elé és kérjük Tőle, hogy mutassa meg nekünk, mi az, amit okvetlenül ki kellene irtanunk életünkből, hogy tiszta szemmel, erős kézzel és biztos lábbal állhassunk meg saját lelkiismeretünk, embertársaink és Isten színe előtt.

(Szám 11, 25-29; Jak 5, 1-6; Mk 9, 38-43. 47. 47-48)