P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évk. 23. vasárnapra

EMBEREKET JÉZUSHOZ VEZETNI
(Iz 35, 4-7a; Jak 2, 1-5; Mk 7, 31-37)

Az évközi huszonharmadik vasárnap első olvasmánya Izajás próféta biztató szavait tárja elénk, amelyekkel bátorítja a csüggedt szívűeket, hogy ne féljenek, mert Isten egész biztosan eljön, hogy szabadulást hozzon a népnek. Nekünk is szükségünk van a hit bátorítására, mert gyakran mi is elcsüggedünk a világ eseményei láttán.

A második olvasmányban Szent Jakab apostol gyakorlati utasításokat ad a hívő közösségnek, hogyan viselkedjenek összejöveteleiken, nevezetesen, hogy ne legyenek részrehajlók és ne tegyenek különbséget gazdagok és szegények között. Isten szemében mindnyájan értékesek vagyunk, és ezt jó lenne tudatosítani napjainkban is, amikor szintén túl sok az előnyben részesített ember egyszerűen azért, mert gazdag.

Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy süketnéma meggyógyításáról. Az evangéliumi helyzetkép első tekintetre teljesen világos. Arról olvasunk, hogy Jézus a pogányok között hirdette az örömhírt. Ekkor az emberek beteget hoztak hozzá. Jézus meggyógyította a beteget, és ezzel megerősítette hallgatói hitét. De az Evangélium ennél sokkal gazdagabb anyagot nyújt elmélkedésünkhöz. Az eseménynek három szereplője van: Jézus, a beteg és azok az emberek, akik elhozták őt Jézushoz. Hol a mi helyünk ebben az eseményben?

Azonosulhatunk mindenekelőtt Jézussal, hogy tanuljunk tőle emberséget, együttérző szeretetet, mások baja iránti gyengédséget. Jézus mindenkivel szemben figyelmes volt, mindenkit meghallgatott, mindenkit igyekezett megvigasztalni, kivéve a rosszindulatú farizeusokat, akik nem azért jöttek hozzá, hogy hallgassák Őt, hanem, hogy ártsanak Neki. Jézus maga biztatta tanítványait, hogy Tőle tanuljanak erényeket, különösképpen pedig tanulják el Tőle a szív jóságát. Hogy mennyire szüksége van a mai világnak pontosan erre a keresztény magatartásra, azt megfigyelhettük Kalkuttai Boldog Teréz anya színre lépésével: a világ mintha felocsúdott volna, hogy még mindig van jóság az emberekben. Ahhoz, hogy jók és irgalmasok legyünk, nem kell belépnünk Teréz anya Kongregációjába, elég, ha odafigyelünk azokra az emberekre, akikkel együtt élünk, családunk tagjaira, szomszédainkra, ismerőseinkre.

Azonosulhatunk az evangéliumi beteg emberrel is. Ha ugyanis sokáig szemléljük a világ nyomorát, akkor esetleg elbátortalanodunk és közelebb érezzük magunkat az evangéliumi beteg emberhez, akit mások hoztak Jézus elé, hogy gyógyítsa meg. Ha fizikailag makk-egészségesek is vagyunk, gyakran érezzük magunkat lelkiekben dadogósnak és süketnémáknak, amint ezt evangéliumi emberünkről olvassuk. Életünk valamelyik területén, vagy valamelyik szintjén mindannyian betegek vagyunk. Szent Ágoston mondta, hogy balga az az ember, aki beteg és nem keresi az orvost, azaz aki lelkiekben gyönge és mégsem keresi Jézust.

Van azonban a vasárnapi evangéliumi jelenetnek egy harmadik szereplője is: azok az egyszerű emberek, akik Jézus elé hozták a beteget. Őket már megragadta Jézus nagyszerű tanítása olyannyira, hogy már nem csak saját magukra gondolnak, hanem odafigyelnek mások bajára és szükségleteire is. Pedig biztosan nekik is voltak problémáik, talán munkanélküliek voltak, talán rossz volt a termés, talán nekik is volt betegük a házban. De ők nem magukra gondoltak, hanem a beteg emberre. Ez volt az Evangélium első gyümölcse az ő életükben.

Ezekben az emberekben magunkra kell ismernünk. Már mi is megtapasztaltuk az Evangélium emberformáló erejét. A mi küldetésünk tehát az, hogy embereket Jézushoz vigyünk. Ezt sokféleképpen lehet tenni. Egyik lehetőségünk például a másokért mondott ima. Imádkozzunk a bűnösökért, az éhezőkért, a hajléktalanokért, a haldoklókért. De imádkozzunk az úgynevezett nagyokért is: a politikusokért, a bankárokért, a gyárosokért, hogy Isten akarata szerint kezeljék a rájuk bízott felelősséget. Vihetjük az embereket Jézushoz életünk példája révén is. Jézus mondta tanítványainak, hogy ők a világ világossága, amelyet nem lehet véka alá rejteni, és hogy jótetteik álljanak mindig az emberek szeme előtt. Minél többet tudunk másokra gondolni, annál közelebb állunk Jézushoz, annál jobban hasonlítunk az általa megrajzolt emberképhez.