A XX. SZÁZAD NAGY TANÚJA: Dienes Valéria emlékezete (1879-1978) - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

A XX. század nagy tanúja, Geiger (Dienes) Valéria, filozófus 130 évvel ezelőtt született Szekszárdon. Apja, Geiger Gyula újságíró, anyja Berczelits Erzsébet tanárnő volt. Házuk a Séd patak mellett, Babits Mihályék háza közelében állt. Valéria, akiről Babits a Halálfiai c. regénye hősnőjét, Hintáss Gittát mintázta, Misi játszótársa volt. Később is kapcsolatban maradtak, híreket mindig hallottak egymás családjáról. Közös beszédtémájuk a francia filozófus, Bergson volt, akinek kurzusait Valéria Párizsban hallgatta, és műveit magyarra fordította. Henri Bergson, aki a század elején oly sok gondolkodóra és íróra döntő hatással volt spirituális filozófiájával, Dienes Valéria egész lelki-szellemi életét meghatározta. Meglepő, hogy utolsó naplójegyzeteiben (1977 decemberében) is, amikor visszahajol a kezdetekhez (emlékezés születésére, Dienes Pállal kötött házasságára, első gyermekük, Gedeon szülésére), Bergson sokat emlegetett 8-as termét is idézi: a párizsi College de France-ban itt hallgatta a mester előadásait. Élete átívelt egy századot, 1978-ban hunyt el.
 
Geiger Valéria gyermekkorában vallásos volt. Önéletrajzában így jellemezte életszakaszait: „Az én életem ebből a szempontból három szakaszra oszlik. Nagyjából évtizedekbe keretezhetem: első 20 év gyermekkori, naiv, formális vallásossága, a második húsz év elszakadás istentől és kísérletezés a saját akaratommal, a harmadik és negyedik húsz év és a megkezdett ötödik a hazatérés kísérlete.”
 
Geiger Valéria egyetemi évei alatt ismerkedett meg leendő férjével, az ateista Dienes Pállal, akinek hatására elveszítettei hitét. Szabó Ervin, Jászi Oszkár, meg a Huszadik Század c. folyóirat köréhez tartoztak. De a párizsi évek, Bergson előadásai és a filozófussal kötött személyes kapcsolat révén Valéria lelkileg átalakul. Bergsontól megtanulja azt, hogy az ember több mint a teste, hogy mindegyikünk önteremtő eszmélet, hogy az átélt időn keresztül rányitunk a lét titkára. Az eszmélődő ember, aki az idő végtelene felé kitárul, valami egészen újat fedez fel: az időbeli határtalanságot, mind a múlt, mind a jövő felé. „Eszméletünk múltja – írta Dienes Valéria - ébredésünkkel kezdődik, de ha egyszer ébred, nem tud többé lezárulni. Teremtett lélek csak Teremtőből meríthetett, csak annak képére és hasonlatosságára keletkezhetett.” Valéria ilyen eszmélés útján ébred rá a Transzcendensre. Hosszú külföldi (1920-1923: Bécs, Nizza, Párizs) tartózkodás után két fiával hazatér. (Férje 1919-ben elhagyta, új házasságot kötött.).

Dienes Valéria 1923-ban végleg megtért gyermekkori hitéhez. Itthon folytatja a világháború idején elkezdett mozdulatművészetet. Döntő befolyással lesz lelki életére 1924-1927 között a Prohászkával kötött szellemi-lelki barátság. A püspök halála után az ő szellemiségét havi „lelkiórák” tartása keretében ápolják. A Prohászkával való kapcsolatnál is, meg a hatvanas évek Teilhard-fordításainál is, Bergson filozófiája marad a kapocs.

Dienes Valéria a hatvanas-hetvenes években Teilhard de Chardin írásaiból fordított (Hit az emberben). Amikor a fordítás engedélyezése ügyében 1965-ben Párizsban elkísértem a Teilhard-Alapítványhoz, akkor ismerkedtünk meg. Utána leveleztünk. (Levelezésünket kiadtam a Dienes Valéria önmagáról c. összeállításomban.) A hetvenes években, amikor már hazalátogattam, párszor felkerestem a Levendula utcában. Egyik alkalommal felhívta Pestre lelkiatyját, Belon Gellért püspököt, aki Prohászka-kutatással foglalkozott: vele is jó barátok lettünk. Vali néni Belon Gellértnek is, majd később nekem is elmondta élettörténetét, 1923-as megtérését, amelyet a Hajnalvárás c. kötetben (SZIT, 1983) olvashatunk. Érdekes epizód: a kommunista időkben Dienes Valériát hosszú ideig elfelejtették, de 1975-ben Vitányi Iván készített vele egy nagy sikerű tv-interjút. Szó volt abban a Babits- és Bergson-kapcsolatokról, a Jászi Oszkár és Szabó Ervin köréről, de amikor Vali néni elkezdte mondani, hogy „most már nem vagyok materialista”, Vitányi Iván félbeszakította. Ezért, ismerve Vali néni élettörténetét, kiegészítettem a nyomtatásban is megjelent Vitányi-interjút egy „pótlással” innen a Vatikáni Rádiótól a kihagyott megtérési történetével. (A Vatikáni Rádió adását Rónay György közölte a Vigilia 1976/3. számában.)

Most ide iktatom a történetet úgy, ahogy Vali néni Belon Gellértnek elmondta.

(1923-ban, hazatérésem után ) „először Pápára mentem, mert édesanyámnak ott volt lakása, és én egy évig ott éltem. Volt ott egy ferences páter, Arkangyalnak hívták. Ez alatt az év alatt én még nem voltam katolikus. Emlékszem, a bencések nézték a két kisgyereket s mondták egymásnak: Nézd, ez a két kisfiú, akit világi morál szerint nevelnek! Ennek a tanévnek a vége felé nekem valamiért el kellett mennem Budapestre. Megálltam Domokos Lászlónénál, akinek az Új Iskolája volt. (Orkesztikai iskola.) Egyik napon nagyon fáradt voltam, és bementem a Ferenciek templomába, ahol ki volt téve az Oltáriszentség. Leültem és gondolkoztam. Azt gondoltam – de teljesen sivárul –, milyen volna, ha én meggyónnék? Aztán kimentem és próbáltam tovább járni az én utaimat. Arra az időre másodszor is odakerültem, és megint bementem a templomba. Ugyanazon a napon. Hát milyen volna? – Hát akkor megtudod, ha megpróbálod! Akkor elővettem egy papirost s elkezdtem összeírni egész eddigi életemet, mintha csak úgy vezettek volna. Nem is úgy, inkább mintha magamat vezetném. Megfordultam, és bementem abba a gyóntató helyiségbe, beléptem a legelső gyóntatószékbe, ami szabad volt, és azt mondtam, hogy én most egy életgyónást akarok végezni. És elkezdtem mondani. Körülbelül háromnegyed óráig tarthatott. Amikor mindent elmondtam, akkor (a páter) feloldozott és azt mondta, hogy másnap menjek áldozni. Mondtam neki: Nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! Odaállhatok én ezzel a lélekkel? – Azt felelte: Oda! Csak mikor már megy, akkor csak annyit gondoljon, hogy ’szeretném elhinni, ha tudnám’. Csak szeretném elhinni! S aztán menjen oda és áldozzon. Másnap reggel mentem. Odamentem ezzel a gondolattal. És csak arra emlékszem, hogy amikor vettem a Krisztust és visszamentem a helyemre, akkor olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni. Aznap egész nap rengeteg dolgom volt. …(Este a szobámban, amikor eloltottam a lámpát), „akkor egyszerre olyan érzés fogott el, hogy ez a szoba tele van, s hogy az Valaki, akivel tele van, s hogy az itt van, és én magam sem tudom, de az biztos, hogy az egy erős jelenlét, hogy csak úgy zengett bennem Isten, Isten…”

Napjainkban André Frossard megtérésének története hasonlít Dienes Valéria megtéréséhez: „Isten létezik: találkoztam vele.”

Dienes Valériával gyakran beszélgettünk, leveleztünk arról, amit ő „eszméletcserének” nevezett, és amelyről több feljegyzést találunk a hetvenes évek naplóiban. (Erről bővebben írtam a Prohászka ébresztése II. kötetében.) Dienes Valéria- Bergson- Teilhard – Prohászka gondolatcseréjéről, eszméletük sajátos ozmózisáról van szó. Vali néni 1972. jan. 23-i levelében ezeket írta nekem: „Talán emlékszik, Feri, milyen vonalakon jár a gondolatom. Ha az ember életének már tizedik évtizedében él, nagyon kimélyül az időgondolat, a nem-idő, és olyan különös, meglepő eszmefüzérek alakulnak, kivált ha Bergsonnal, Prohászkával és Teilhard ’mezőnyein’ sétál az ember. És Jézus emberi eszmélete ennek a három léleknek világításában.” - Vali néni hajnali naplójegyzetei tanúskodnak arról, hogy az ő lelkében jött létre az „eszméletcsere”; végül Teilhard de Chardin Krisztus-központú víziója és Prohászka eucharisztikus misztikája átélésével továbbfejlesztette a katolicizmus küszöbéig eljutott Bergson spiritualizmusát. (Valéria hagyatékában megtaláltam Bergson „Az erkölcs és a vallás két forrása” című utolsó nagy művének fordítását. E művében a Teremtő fejlődés szerzője eljutott a Szeretet-Istenig. E várva-várt könyvet 1933-ban nagy lelkesedéssel ismertette Babits Mihály. (Valéria fordítását 2002-ben megjelentettem a Szent István Társulatnál.)

Befejezésül álljon itt egy részlet Vali néni szentmiséről szóló eszmélődéséből: az Úr emlékezetét megjelenítő szavakról elmélkedik (1971. május 21., Miénk az idő, 289):

„..Az Én Emlékezetem”. És valamit kell az emberiségnek ezentúl folytonosan cselekednie erre az Emlékezetre. Az Ő Emlékezetére. Kinyitotta már valaki ezt az ablakot? Kinézett-e valaki annak távlatába? Tudom: Ottokár, Henrik, Péter (Prohászka, Bergson, Teilhard). Ezért jöttek. Ez volt Ígéretéletük tartalma. Mind a hárman ezért a szentmiséért jöttek, ezért az időbontó Szentmiséért, és az a Bergson, aki nem hagyta el zsidóságát, de Isten tette kereszténnyé, ő mondta meg először ennek az Emlékezet szónak értelmét, mikor még nem is merte egynél többször kiírni Isten nevét a Teremtő Fejlődésben. Igen, most megérkeztem ehhez a három lélekhez, éspedig a szentmise Emlékezet szavánál. Most már tudom. Ennek a három léleknek Ígéretélete az örökkévalóságból hozza nekünk Jézus Emlékezetét! Emberi emlékezetet. Isteni emlékezetet. És a mi Reá való emlékezésünket. – Istenem! Tartsd meg bennem ezt a fonalat. Ezt a valóságosan élő és teljesen szellemi sugarú gondolatfilumot, amelynek – érzem – hogy élete van, mert megkaptam, a ’Vigasztalást’ ma reggel azzal, hogy…’nem volt hiába’. Gratias! Ámen, Jézus!”