Szent Ignác ünnepére – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rendalapítója lelkiségét életrajzi vallomásából (A zarándok), a Lelkigyakorlatokból, a Rendalkotmányból, továbbá lelki naplójából és levelezéséből igyekeznek megismerni és bemutatni szakemberek. (Az említett ignáci források ma már magyar nyelven is hozzáférhetők.) Újabban hangsúlyozzák Ignác misztikus élményeit: megtérése után Manréza helységben a Cardoner patak melletti látomása a Szentháromságról, vagy Róma felé tartva La Storta helységben a keresztjét hordozó Jézust látta, aki meghívta szolgálatára. Ezek az élmények meghatározták Ignác és rendje lelkiségét. Fellelhetjük nyomaikat a Lelkigyakorlatok könyvében.

A Krisztus királyról és a Két zászlóról szóló elmélkedésekben a La Storta-i élmény tér vissza: a lelkigyakorlatozó vagy a rend jelöltje válaszolva Krisztus hívására, elkötelezi magát a keresztjét hordozó Jézus követésére, társa lesz a szenvedésben, hogy Vele együtt átmenjen a dicsőségbe. A „keressék mindenben Istent”, ignáci szabály mély magyarázata a lelkigyakorlatok záró szemlélődése a szeretetről, amely visszautal a Cardoner melletti látomásra. Minden létező a szerető Istenből forrásozik, Ő ad mindennek létet, életet, cselekvést. Ez a szemlélődés a hálás viszontszeretet váltja ki az emberben, aki a teremtés művét befejezve, embertestvéreit szolgálva üdvösségük művén fáradozik sajátos hivatása szerint.

A Sume et suscipe önfelajánló ima tökéletesen kifejezi a szemlélődés gyümölcsét: „Fogadd el, Uram, egész szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és akaratomat, egészen. Mindent Tőled kaptam, mindent visszaadok Neked, rendelkezz velem szent akaratod szerint. Csak szeretetedet és kegyelmedet add nekem, semmi mást nem kérek.”

Az ember teljesen átadja magát Istennek és Krisztus szolgálatának. Teljesen a kegyelemre bízza szabadságát. Ez azonban – az ignáci lelkiség szerint – nem jelenti azt, hogy elhagyja magát, mintha mindent Isten, a kegyelem cselekedne helyette. Nem, Isten nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket, a kegyelem felfokozza szabadságunkat, ahogy Teilhard egy híres maximája mondja. „Dieu fait se faire les choses” , Isten cselekvőkké teszi a dolgokat, önteremtővé az embereket. Ez vonatkozik a világfejlődésre éppúgy, mint a kegyelem és a szabadság kapcsolatára. Mindent Isten tesz, és mindent az ember, - más-más síkon: Isten létet ad a teremtmények önfelülmúlásához.

A lelkiség szempontjából így is mondhatjuk: Istenre hagyatkozom, de el nem hagyom magam. Istenre hagyatkozom, de úgy, mintha minden tőlem függne, és úgy vetem be magam a munkába, mintha minden Istentől függne. Ez a dialektikus feszültség az ignáci lelkiség sajátossága, ahogy régen egy magyar jezsuita, Hevenesi Gábor egyik ignáci maximában, „szikrában” megfogalmazta.