Hit és hűség a pap életében - A papság éve - II. rész
Szellemtörténészek, egyházi vezetők, teológusok az elmúlt évtizedekben gyakran
foglalkoztak a papi identitás és általánosabban a változó modern világban élő egyház
válságával. Több tanulmányt és felmérést figyelembe véve ezt mondhatnánk: lényegében
a hit és a hűség válságát tapasztaljuk a papok, szerzetesek életében.
Gustave
Martelet francia jezsuita teológus háromkötetes monográfiát tett közzé 1984-1990 között
a papság teológiájának fejlődéséről: Deux Mille ans d’Eglise en Question (Paris,
Cerf). (Ismertetésem: Mérleg 1991/2, 175-179.) Az első kötet címe: „A hit válsága,
a pap válsága.” Martelet központi tételeként elfogadja Danneels belga bíboros érsek
megállapítását: a papi hivatások krízisének magyarázata mindenekelőtt tanbeli, teológiai
síkon keresendő. A keresztény sajátosság eltűnése után az egyházirend (ordo)
leértékelése (a szolgálati és az általános papság közötti lényegi különbség eltüntetése)
miatt a katolikus papság bizonytalanságban él, elveszítette identitását (önazonosságát).
Ezért szükség van a teológiai tisztázásra, a hitvallás megerősítésére. Martelet jellemzőnek
és egyben tragikusnak tartja azt az ostoba nézetet, amelyet a médiumok orkesztrálnak,
ti. hogy a paphiány legalább (végre) a világi hívek esélyét hozza magával. Mivel nem
ismerik vagy felejtik az egyházirend (ordo) lényegét, amelynek teljességével a zsinati
teológia szerint a püspök rendelkezik), számtalan hamis nézed terjed napjainkban is.
Martelet
a pap történeti vázlatában mindig az ökumenizmus szellemében vizsgálja a teológiai
fejlődést. Hiszen éppen a papi rend (és ebből fakadóan a szentségek) teológiája az
egyik olyan pont, amely a reformáció óta megosztja a keresztényeket. Az ökumenikus
párbeszédben máris tisztáztak bizonyos kérdéseket.(Tény az, hogy a hivatalos egyházak
és a hívő nép csak később követi a teológusokat az új nézetek megértésében.)
Mielőtt
a vitatott teológiai kérdéseket egy következő alkalommal ismertetnénk, most még Martelet
nyomán, aki K. Rahner egyik tanulmányára is hivatkozik, a keresztény hit és a pap
hite válságáról szólunk. Mielőtt gyakorlati (pszichológiai stb.) magyarázatokat és
orvoslást keresnénk, a papi identitás válságának gyökeréig kell lehatolnunk. K. Rahner
a zsinat másnapján (Herder,1967) megjelent tanulmánykötetében (Knechte Christi,
Krisztus szolgái) több írást szentelt a papi lelkiség, köztük „a pap hite ma” problémáinak.
Régen a papnak készülő fiatalember számára egészen természetes volt a hit, mert vallásos
családban, környezetben nevelkedett, szinte magától értetődő volt az Isten és az emberek
szolgálata az egyházban. Tehát aránylag könnyű volta a hit a keresztény környezetben.
Manapság viszont a vallási közömbösség, a szekularizált társadalom, a teljes evilágiság,
ateizmus következtében a család keresztény szelleme eltűnik (nem is szólva a felbomló,
széteső családokról), így a papságra gondoló fiatalnak számtalan nehézséggel kell
megküzdenie, még ha hite nem is rendült meg. De sokaknál a hit válsága észlelhető.
Természetesen a szituáció, a helyzet nem tesz senkit erényessé vagy rosszá. Az igazi
hit mindig személyes elkötelezettséget kíván.
A nehéz mai helyzetben elválik,
hogy a papnak elég mély-e a hite és igazi-e a hivatása. A kereszténynek mindig is
meg kellett küzdenie a bűnös kívánságok ellen, így a papnak és a szerzetesnek is.
Az Isten nélküli világ, a bűn világának sötétségét mindenki a saját szívében megtapasztalja.
A jó és a rossz, a hit és a hitetlenség határvonala a szívünkön keresztül húzódik.
A hit lehetetlen számunkra a kegyelem segítsége nélkül, Krisztus melletti szabad döntésünkben
egész lényünket el kell köteleznünk. Természetesen vannak hitre hívó jelek, teológiai
reflexió is szükséges, hiszen a hit nem beugrás az irracionálisba, hanem értelmes
hódolat a kinyilatkoztató Istennek. A hit kegyelmét a keresztény is, a pap és a szerzetes
is, az imádságban könyörögheti ki. Rahner hangsúlyozza: csak az imádkozó pap lehet
hívő pap és a hit örömének hirdetője. Az imádság sokszor a hit gyakorlása.
Tehát nem pusztán hitigazságok elfogadásáról van szó, bár az egyház hitét meg kell
vallanunk. A papnak az egyház krédóját kell vallania és hirdetnie. Az egyház nem egyszerűen
szabad eszmecserék klubja, ahol mindenki előadja egyéni nézeteit. A papnak ismernie
kell a mai teológiát, a keresztény üzenet aggiornamentóját, korszerű kifejezését,
amelyet a zsinati tanítás közvetít. Az egyház által megfogalmazott igazságok a katolikus
számára itt és most magát az Igazságot közvetítik, Istenre utalnak, aki üdvösségünk.
Az igazságnak van közösségi, intézményes vonatkozása, mert interkommunikáció: mert
az Írást az egyház értelmezi hitelesen, tehát a pap, teológus nem terjesztheti a saját,
kénye-kedve szerint manipulált „igazságát”. A hívő pap ma is kötelezve van arra, hogy
a Tanítóhivatal mai értelmezését hirdesse, tanítsa. Világos azonban, hogy a teológusnak
konfrontálnia kell a keresztény üzenetet a mai ember problémáival: ez jelenti a korszerűsödést.
Persze a vitatott teológiai kérdéseket nem kell diszkréció nélkül a hívek elé vinni
az igehirdetésben.
A hit válságával függ össze a hűség mai válsága,
akár az emberek mindennapi életéről (házasság), akár a papi és szerzetesi életről
(cölibátus, fogadalmak) van szó. A kultúra mai válságán túl a hit mai krízisének alépítményeiben
felfedezhetjük – igénybe véve a pszichológia segítségét is – mennyi éretlenség, rossz
nevelésből származó elfojtás táplálja nyugtatanságunkat, befolyásolja ítéletünket,
okozza hűtlenségünket, vakvágányra juttatja cselekvésünket. A mai lélekelemzés felfedte
azt a tényt, hogy az ember csak akkor válik érett felnőtté, ha megnyílik a másik,
mások felé, ha találkozik másokkal, ha szolgálni képes másokat. Egy szóval az igazi
szeretetben válik éretté. És ez érvényes a szerelemre-házasságra éppúgy, mint a klerikusok
elkötelezettségére. Mint az önző agglegények, papok is képtelenek lennének a házasságra,
amely az öröm mellett áldozatot is kíván. (A házasok más területen gyakorolják az
áldozatot, amit a papnál-szerzetesnél a cölibátus, a házaséletről való lemondás követel.)
A házaséletben és a papi életben jelentkező hűtlenséggel kapcsolatban gyakran hangoztatják:
a testben élő ember korlátolt szabadsága valójában képtelen a végleges, halálig tartó
elkötelezettségre. Manapság egyesek hangoztatják (és gyakorolják) az ideiglenes (egy
időre, néhány évre szóló) elkötelezettséget (pl. ellene vannak az „örök” fogadalomnak.
E nehézséget háromfajta meggondolásra vezethetjük vissza: 1) A választás korlátozza
szabadságunkat, mondják, egy bizonyos tettet, tapasztalatot választva lemondunk másokról.
(„Ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál!”- írta Babits.) 2) Korlátozza
szabadságunkat az is, hogy a végleges elkötelezettséggel elfogadunk egy jogi szabályt
(szerződés/eskü, fogadalom) 3) Aki véglegesen elkötelezi magát, előítélettel van a
jövővel szemben, hiszen nem is meri, mit hoz a jövő, a jövő tapasztalatait és erőkészletét.
Az ellenvetésekre röviden az emberi tapasztalatokra hivatkozva válaszolhatunk.
– Ad 1) Csak a dilettáns vágyik mindig új tapasztalatokra, az érett ember végleges
elkötelezettséget akar. (A Gide-féle dilettantizmus illúzió.) Az emberi egzisztencia
elmélyítése a hűséges cselekvésből, az elkötelezett szeretetből fakad, tehát (a házasságban
és a papi hivatásban) olyan odaadásból, amely visszavonhatatlan. – Ad 2) A jogi kötelék
megpecsételi, kifejezi a szerető odaadás teljességét. Aki esküszik, fogadalmat tesz
azért teszi, hogy örökre bebiztosítsa elkötelezettségét. Mert tudatában van gyengeségének,
törékenységének, ezért – a kért kegyelmen kívül – ilyen kötelékkel is biztosítani
akarja hűségét. Ha szeretek, nem egy adott szóhoz, hanem a szeretett személyhez vagyok
hűséges. – Ad 3) Igaz, hogy jövőmet, jövő energiakészletemet nem ismerhetem. Senki
sem lehet teljesen bizonyos jövőjét illetően. De az emberi szabadságot éppen a transzcendencia
jellemzi: túlhalad a pillanat töredékein, totalizálja (egyesíti) az emberi időt, a
múltat és a jövőt, amikor önmaga teljes odaadásával a szeretetre hagyatkozik.
De rögtön tegyük hozzá. Ez a szerető hűség csakis a kegyelem erejében lehetséges:
Krisztus Szentlelke biztosítja állhatatosságunkat. Tehát a hűség alapvetően összefügg
a hittel. Hiszünk a Szeretet-Istenben, hisszük, hogy Isten örök szeretettel szeretett,
meghívott és ad is elég kegyelmet, hogy viszontszeressem. Isten hűséges ígéreteihez,
mert magát meg nem tagadhatja.