P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 17. vasárnapra

A kereszténység lehetetlen logikája
Az évközi tizenhetedik vasárnap első olvasmánya a Királyok Második Könyvéből vett szakasz, amelyből megtudjuk, hogy Elizeus próféta húsz árpakenyérrel jóllakatott több száz embert.

A második olvasmányban Szent Pál egyetértésre buzdítja efezusi híveit. Az Apostol igen józan és realista módon nem azt mondja, hogy ujjongva szeressék egymást, hanem, hogy viseljék el egymást. Ehhez viszont három nagy erény kell: alázatosság, szelídség és türelem. Szent Pál üzenete ma is aktuális, hiszen mindhárom erény ma is hiánycikk emberközti viszonyainkban.

Az Evangéliumban Szent János Evangélista elmondja a csodálatos kenyérszaporítás eseményét. Van egy érdekes közös mozzanat az első olvasmányban és az Evangéliumban: mindkét esetben a szereplőknek olyasvalamit kell adniuk másoknak, amivel nem rendelkeznek, vagyis olyan valamit kell megtenniük, ami meghaladja lehetőségeiket. Röviden: azt kell adniuk, amijük nincs. Elizeus próféta felszólítja a szolgáját, hogy etessen meg száz embert húsz árpakenyérrel. Amikor a szolga figyelmeztette a prófétát, hogy lehetetlent kér tőle, a próféta felszólította, hogy csak tegye meg, amit mondott neki; és tényleg, amikor a szolga elkezdte osztani a kenyereket, egyre több lett belőlük.

Hasonló helyzettel találkozunk az Evangéliumban is. Jézus még nagyobb lehetetlenséget követel tanítványaitól: hogy öt kenyérrel tápláljanak ötezer embert. Első tekintetre nagyon furcsa követelmény ez, teljes képtelenség. De amikor a tanítványok engedelmeskednek Jézusnak és elkezdik osztani a kenyeret, a csoda megtörténik: minél többet adnak, annál több jut mindenkinek.
Ezek nem az egyetlen evangéliumi esetek, amikor Jézus lehetetlent kér tanítványaitól, vagy amikor azok, akik szeretik Jézust, a lehetetlenre vállalkoznak. Hasonló helyzettel találkozunk a feltámadás hajnalán a sír felé menetelő asszonyoknál. Ők előre tudták, hogy lehetetlenre vállalkoztak: a sír bejáratát nagy kő zárta el, amit egészen biztosan nem tudtak volna egyedül elmozdítani, a sírt őrző katonák pedig nemcsak, hogy nem segítettek volna nekik, hanem egyenesen elkergették volna őket. De ők mégis mentek, mert a szeretet nem ismeri a lehetetlent.

Emberileg lehetetlent kért Jézus apostolaitól akkor is, amikor a mennybemenetele előtt rájuk bízta a világraszóló küldetést: „Menjetek az egész világra, tanítsatok minden népet”. Kénytelenek vagyunk elmosolyodni, ha belegondolunk, kik voltak a címzettek: tizenegy egyszerű halász, akiknek tudatában az egész világ aligha jelentett többet, mint a galileai tó.

Mindez érvényes ránk, mai keresztényekre is. Egyrészt Jézus olyan küldetést bízott ránk, amely felülmúlja képességeinket, a világ viszont olyan dolgokat vár el tőlünk, amelyekre képtelenek vagyunk. Vegyünk fontolóra néhány ilyen követelményt.

Békét kellene adnunk ennek a világnak, de hogyan, amikor mi magunk is annyi szorongást, nyugtalanságot hordozunk magunkban?

Reményt kellene adnunk ennek a világnak, de hogyan, amikor magunk is tele vagyunk kilátástalansággal, pesszimizmussal?

Világosságot kellene adnunk ennek a világnak, hiszen maga Jézus mondta, hogy mi vagyunk a világ világossága, a föld sója, de hogyan, amikor magunk is gyakran úgy érezzük, mintha sötétségben tapogatóznánk?

A választ ezekre a kérdésekre megtaláljuk a vasárnapi Evangéliumban: kezdjük adni azt a keveset, amink van és a csoda megismétlődik! Minél többet adunk, annál gazdagabbak leszünk, és annál több jut másoknak is. Van valami értehetetlen ebben az evangéliumi logikában: adni azt, ami nincs, ami kevés, ami nem elég. De ha adjuk, megsokasodik.

Minden kis erényünkre Jézus ráteszi kezét, ráadja áldását, és minden megsokasodik. Kezdjük el adni azt, amink van. Lehet hogy ez nem sok, de mindenkinek van valamije, amivel gazdagíthat másokat: egy biztató szó, egy mosoly, egy kézfogás, egy kis anyagi támogatás, bármi, amink van, amit adhatunk. A kereszténység az adás, az ajándékozás vallása, mert így kezdődött minden: az Atya nekünk adta Szentfiát, Ő pedig nekünk ajándékozta a Szentlelket.

(2 Kir 4, 42-44; Ef 4, 1-6; Jn 6, 1-15)