P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évközi 17. vasárnapra
A kereszténység lehetetlen
logikája Az évközi tizenhetedik vasárnap első olvasmánya a Királyok Második Könyvéből
vett szakasz, amelyből megtudjuk, hogy Elizeus próféta húsz árpakenyérrel jóllakatott
több száz embert.
A második olvasmányban Szent Pál egyetértésre buzdítja efezusi
híveit. Az Apostol igen józan és realista módon nem azt mondja, hogy ujjongva szeressék
egymást, hanem, hogy viseljék el egymást. Ehhez viszont három nagy erény kell: alázatosság,
szelídség és türelem. Szent Pál üzenete ma is aktuális, hiszen mindhárom erény ma
is hiánycikk emberközti viszonyainkban.
Az Evangéliumban Szent János Evangélista
elmondja a csodálatos kenyérszaporítás eseményét. Van egy érdekes közös mozzanat az
első olvasmányban és az Evangéliumban: mindkét esetben a szereplőknek olyasvalamit
kell adniuk másoknak, amivel nem rendelkeznek, vagyis olyan valamit kell megtenniük,
ami meghaladja lehetőségeiket. Röviden: azt kell adniuk, amijük nincs. Elizeus próféta
felszólítja a szolgáját, hogy etessen meg száz embert húsz árpakenyérrel. Amikor a
szolga figyelmeztette a prófétát, hogy lehetetlent kér tőle, a próféta felszólította,
hogy csak tegye meg, amit mondott neki; és tényleg, amikor a szolga elkezdte osztani
a kenyereket, egyre több lett belőlük.
Hasonló helyzettel találkozunk az Evangéliumban
is. Jézus még nagyobb lehetetlenséget követel tanítványaitól: hogy öt kenyérrel tápláljanak
ötezer embert. Első tekintetre nagyon furcsa követelmény ez, teljes képtelenség. De
amikor a tanítványok engedelmeskednek Jézusnak és elkezdik osztani a kenyeret, a csoda
megtörténik: minél többet adnak, annál több jut mindenkinek. Ezek nem az egyetlen
evangéliumi esetek, amikor Jézus lehetetlent kér tanítványaitól, vagy amikor azok,
akik szeretik Jézust, a lehetetlenre vállalkoznak. Hasonló helyzettel találkozunk
a feltámadás hajnalán a sír felé menetelő asszonyoknál. Ők előre tudták, hogy lehetetlenre
vállalkoztak: a sír bejáratát nagy kő zárta el, amit egészen biztosan nem tudtak volna
egyedül elmozdítani, a sírt őrző katonák pedig nemcsak, hogy nem segítettek volna
nekik, hanem egyenesen elkergették volna őket. De ők mégis mentek, mert a szeretet
nem ismeri a lehetetlent.
Emberileg lehetetlent kért Jézus apostolaitól akkor
is, amikor a mennybemenetele előtt rájuk bízta a világraszóló küldetést: „Menjetek
az egész világra, tanítsatok minden népet”. Kénytelenek vagyunk elmosolyodni, ha belegondolunk,
kik voltak a címzettek: tizenegy egyszerű halász, akiknek tudatában az egész világ
aligha jelentett többet, mint a galileai tó.
Mindez érvényes ránk, mai keresztényekre
is. Egyrészt Jézus olyan küldetést bízott ránk, amely felülmúlja képességeinket, a
világ viszont olyan dolgokat vár el tőlünk, amelyekre képtelenek vagyunk. Vegyünk
fontolóra néhány ilyen követelményt.
Békét kellene adnunk ennek a világnak,
de hogyan, amikor mi magunk is annyi szorongást, nyugtalanságot hordozunk magunkban?
Reményt
kellene adnunk ennek a világnak, de hogyan, amikor magunk is tele vagyunk kilátástalansággal,
pesszimizmussal?
Világosságot kellene adnunk ennek a világnak, hiszen maga
Jézus mondta, hogy mi vagyunk a világ világossága, a föld sója, de hogyan, amikor
magunk is gyakran úgy érezzük, mintha sötétségben tapogatóznánk?
A választ
ezekre a kérdésekre megtaláljuk a vasárnapi Evangéliumban: kezdjük adni azt a keveset,
amink van és a csoda megismétlődik! Minél többet adunk, annál gazdagabbak leszünk,
és annál több jut másoknak is. Van valami értehetetlen ebben az evangéliumi logikában:
adni azt, ami nincs, ami kevés, ami nem elég. De ha adjuk, megsokasodik.
Minden
kis erényünkre Jézus ráteszi kezét, ráadja áldását, és minden megsokasodik. Kezdjük
el adni azt, amink van. Lehet hogy ez nem sok, de mindenkinek van valamije, amivel
gazdagíthat másokat: egy biztató szó, egy mosoly, egy kézfogás, egy kis anyagi támogatás,
bármi, amink van, amit adhatunk. A kereszténység az adás, az ajándékozás vallása,
mert így kezdődött minden: az Atya nekünk adta Szentfiát, Ő pedig nekünk ajándékozta
a Szentlelket.