Még be sem fejeződött a Szent Pál-év, XVI. Benedek Jézus Szíve ünnepén meghirdette
a Papság Évét, amely 2010. június 18-ig tart. Alkalmul Vianney Szent János, az arsi
plébános halálának 150- évfordulója szolgált (1786-1859-2009). A pápa mottóul ezt
választotta: „Krisztus hűsége, a papok hűsége”. A pápa paptestvéreihez intézett, 2009.
jún. 16-ai levelében azt kívánta, hogy „az elkövetkező év legyen alkalom arra, hogy
minden pap elkötelezze magát a belső megújulásra. Tegyenek mélyreható evangéliumi
tanúságot a mai világban”, amint a maga korában tette a szentéletű arsi plébános,
„az Isten szíve szerinti lelkipásztor.
Egyre jobban működjenek
együtt a világi hívekkel, akikkel az egyetlen papi népet alkotják, és akik körében
– a szolgálati papság erejében - azért fáradoznak, hogy „valamennyiüket elvezessék
a szeretet egységére”, ezért a testvéri szeretetben „legyenek gyengédek egymáshoz
és a tiszteletadásba előzékenyek” (Róm 12, l0). A pápa itt hivatkozik a II. Vatikáni
Zsinat Presbiterorum ordinis kezdetű határozatának 9. pontjára, amely a papok
és a világi hívők kapcsolatáról, együttműködéséről szól: „A papok ismerjék el és segítsék
érvényesülni a világi hívők tekintélyét és az egyház küldetésében nekik jutott sajátos
szerepet. Vegyék komolyan azt a jogos szabadságot, amely az emberi közösségben mindenkit
megillet. Szívesen hallgassák meg a világiakat, testvéri megértéssel vegyék figyelembe
kívánságaikat, ismerjék el, hogy az emberi tevékenység különféle területein nekik
van tapasztalatuk és ők az illetékesek, hogy így, velük együtt, képesek legyenek leolvasni
az idők jeleit.”
A pápa nemcsak azért hangsúlyozza mindezt, mivel - főleg
az ún. „nyugati világban” - egyre aggasztóbb a paphiány, hanem mivel ez a zsinati
egyháztannak (Lumen gentium, II. fej. Isten népe) logikus következménye. Miután
elismeréssel szólt a papok nagy többségének áldozatos szolgálatáról, akik a legkülönbözőbb
helyzetekben hűségesen teljesítik feladatukat, nem hallgatja el azt sem, hogy sajnos
vannak szomorú helyzetek, amelyekben az egyház maga szenved egyes papjai hűtlensége
miatt, és a világ ezt botránkozás és visszautasítás alkalmául használja fel. Mindez
segítheti az egyházat abban, hogy papjai gyengeségének pontos kiteregetése helyett
megújult és örvendező lélekkel tudatosítsa Isten ajándékának nagyságát, amely megnyilatkozik
a nagylelkű lelkipásztorok és Isten szeretetének magukat átadó szerzetesek életében.
A Papság Évét megnyitó pápai levél főleg Vianney Szent János lelkiségét
állította példaképül a papok és szerzetesek elé. De – mint láttuk – a lelkiségen,
a megújulás sürgetésén kívül érintett néhány időszerű kérdést: a papság válsága, egyháztani
szempontok, papok és világiak együttműködése stb. A következő alkalmakkor sorra vesszük
a fontosabbakat.
A II. vatikáni zsinat után kirobbant tekintélyi válság
a társadalomban és az egyházban egyre mélyült (a 1968-as diáklázadások, a Humanae
vitae enciklika körüli viták, kontesztáló teológusok, a zsinati teológia progresszív
és tradicionalista értelmezése stb.) Az egyházi válság különösképpen tükröződött a
papság válságában: a papok identitásválsága, kilépések, hivatások csökkenése.
Csak egy példa: a papi szolgálat alóli fölmentések kérése 1964-ben 640 volt, négy
évvel később pedig már 2.263! Utána rohamosan növekedett világszerte a papi és szerzetesi
felmentések száma. 1966 és 1968 között Európa több országában a papi és szerzetesi
hivatások csökkenése kb. 40 % volt.) A papi identitás kérdésével foglalkozott az 1971-es
püspöki szinódus előkészítéseként a Nemzetközi Teológiai Bizottság, amelynek dokumentációja
megjelent a párizsi Cerf kiadónál: Le sacerdoce ministeriel. (A szinódus okmányát
pedig magyarul közzétette a Szent István Társulat.)
A papi válsággal foglalkozó
irodalom a hetvenes években megkísérelte osztályozni a szolgálatukat elhagyó papok
(és szerzetesek) jellegzetes típusait. Egészen vázlatosan a következő csoportokat
különböztették meg:
1) Azok, akiknek sohasem volt igazi hivatásuk, vagy nem
voltak alkalmasok a papságra, tehát fölszentelésük téves volt. Ilyen esetek régen
is előfordultak, de a hetvenes évek első felében (VI. Pál idején) könnyebben kaptak
felmentést. (II. János Pál megszigorította a gyakorlatot.)
2) Azok a papok,
akik nem képesek elviselni az egyház belső feszültségeit. Úgy érzik, hogy két tűz
közé szorultak: egyfelől idejétmúltnak találják a mai egyházi struktúrákat, másfelől
szeretnék magukat elkötelezni, hogy elősegítsék a világ fejlődését, hogy osztozzanak
az emberek sorsában, szenvedéseikben, alkotómunkájukban, hogy esetleg családot alapító
emberekként találják meg helyüket a társadalomban.
3) A harmadik csoportot
a bátorságukat vesztett papok alkotják: idegenül érzik magukat a modern világban.
Csüggedésük, pesszimizmusuk okai: gyötrelmesen keresik azokat a szavakat, eszközöket,
amelyekkel mint papok kapcsolatot teremthetnek a szekularizálódó, elkereszténytelenedő,
ateista világgal; eddigi munkájuk eredménytelensége; a magány kemény próbatétele,
anyagi nehézségek, létbizonytalanság.
4) Akik nem tudtak ellenállni az eddigi
életszemléletüket felforgató elméleti és gyakorlati nehézségeknek. Egyesek elveszítették
hitüket, és itt mindjárt jelezzük, hogy a papi identitás mai válságának gyökere a
hit válsága. (Erre a következőkben visszatérünk.) De vannak e 4. csoportban olyanok
is, akiknek Istenbe és Krisztusba vetett hite ugyan nem szenvedett csorbát, de nem
tudnak hinni a mai egyházban, egy bizonyos egyháznak. E csoport tagjai – saját vallomásuk
szerint – az őszinteség útját választják. Mivel nem tudják elfogadni a mai intézményes
egyházat, tehát összeegyeztetni saját egyházképüket és papi hivatalukat, inkább elhagyják
a papi szolgálatot. Természetesen ez a tipizálás csak hozzávetőleges. Minden személy
„északfok, titok, idegenség” (Ady), minden pap esete egészen sajátos.
Tegyük
hozzá: a kötelező papi cölibátus valamiképpen mind a négy csoport döntésébe belejátszik.
Továbbá a kilépés minden korosztálynál tapasztalható, de a legtöbb a 35-45 éves fiatal
papok körében. „Nyugaton” (Európában és Észak-Amerikában) a kilépések egyik oka
sokaknál a hierarchiával, a püspökkel és a római Kúriával való összeütközés. Sokszor
politizáló világiak vagy megnősült papok tanúsítanak kontesztáló, kritikus magatartást,
és nyomást gyakorolnak a papságra is.
A Nemzetközi Teológiai Bizottság említett
dokumentuma megállapította: a papság mai válságát részben az egyház életének jelenlegi
mélyreható reformjai, a világgal való új kapcsolatai idézték elő. Végeredményben a
papság mai válsága az egyház válságából ered, ez pedig a modern világ szellemi-kulturális
válságának eredője. „Ha a papság jelenlegi megpróbáltatása identitásválság, akkor
ez valójában az egész egyház identitásválságát jelzi” - állapította meg a Nemzetközi
Teológiai Bizottság. Látjuk majd, hogy a krízis gyökerénél a keresztény hit válsága
rejlik.