Az európai püspöki konferenciák főtitkárainak 37. találkozója Ukrajnában

Az európai püspöki konferenciák főtitkárainak találkozóját a görög katolikus Redemptoristák lelkigyakorlatos központja látta vendégül a Lviv melletti Brjuhovcsiban. A találkozó július 9-étől 13-áig tartott. Janka Ferenc atya a CCEE fötitkárhelyetteseként és az egyik téma előadójaként vett részt a találkozón. Miért éppen Ukrajnában volt a rendezvény?

Az ukrán katolikus egyház az utóbbi időszakban nagyon látványosan fejlődött. A szovjet kommunizmus nyílt vallásüldözéből felszabadult nagyon mély érzülettel vallásos nép végre nyíltan megélheti hitét és kiépítheti az egyházi élethez szükséges infrastruktúrát. Az Ukrán Görög Katolikus Egyház Szent Szinódusa és az Ukrajnai Római Katolikus Püspöki Kar közös meghívására érkező 27 európai püspöki konferencia titkárai egy élő és fejlődő egyház vendégszeretetét élvezhették.

Lassan húsz év telik el a Szovjetunió szétesése óta is. Milyen ma az ukrán katolikus egyház helyzete?

 
József Attila „A Dunánál” című versének három kiragadott gondolatának segítségével szeretném a bennem azóta is kavargó gondolatokat és érzéseket közelebb hozni.
Az első a múlt egészével való elfogulatlan szembenézés nehézségéről szól: „...Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani./”
A második szempont a történelem viharaiban a győztesek és a legyőzöttek közös örökségének büszkesége és szégyene. „A honfoglalók győznek velem holtan,/ s a meghódoltak kínja meggyötör/.
A harmadik pedig egy rövid gondolat az emlékezés természetéről azzal a sorral beszélgetve, hogy „A harcot , amelyet őseink vívtak,/ békévé oldja az emlékezés”.

1. Ukrajna és az ukrán katolikus egyház nagyon nehéz történelmi örökség terhét hordozza. A város, a mai Lviv, ide-oda tolt országhatárok közé eső nagyváros, néha békésen gyarapodó, majd kitelepített, betelepített, megsemmisítő táborba deportált, háborúkat átvészelt tömegek egykori vagy mai lakóhelye. Az elhagyott gyárak, máshol málló vakolatú falak, a csernobili dráma közelsége olyan mély történelmi sebekről szólnak, hogy igazat adunk a költőnek: „Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani./”.

2. A gyöztesek és vesztesek történetírásának szempontjai keverednek, amikor az ember a történteket a lengyel, az osztrák-magyar, az orosz vagy az ukrán fél szerint próbálja megérteni. A magyar történelem dicsőséget és szenvedéseket összefoglaló sorai teszik ezt szóvá: „A honfoglalók győznek velem holtan,/ s a meghódoltak kínja meggyötör/.

3. A történelmi, nemzeti emlékezés az egyházi életben is megjelenik. A múltból örökölt konfliktusok eredménye, hogy három ortodox egyház van: a moszkvai patriarkátushoz, a kijevi patriarkátushoz és az autonóm kijevi patriakátushoz tartozó. A templomok és más egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának rendezetlen kérdései, a hívek számarányának változása máig konfliktusokat eredményez.
Ha csak az egyre szépülő felszínt nézi az ember, a város élniakarását, hajlamos lenne könnyen igazat adni a költőnek, amikor ezt írja: „A harcot, amelyet őseink vívtak,/ békévé oldja az emlékezés”. Valójában azonban az emlékezés nemzeti, felekezeti sérelmeket, ellenségeskedést, gyűlöletet is megőrizhet. Nem véletlen, hogy éppen II. János Pál, a lengyel pápa hangsúlyozta olyan nagyon az emlékezet megtisztításának szükségességét. Csak a kiengesztelődést kereső emlékezés vezethet bennünket közelebb közös dolgaink rendezéséhez.
Ennek a minden nehézségre, gyűlöletre szeretettel reagáló életnek az útján jártak élen az itteni egyházak vértanúi. Az ő példájuk mutatja azt, hogy minden körülmények között lehet inkább az Istennek engedelmeskedni.
A vértanúk hitéből élő és virágzó egyházi életről tanúskodott az a lenyűgözően kedves fogadtatás, amivel az ukrajnai görög katolikus és római katolikus egyház püspökei, papjai és hívei fogadtak mindnyájunkat.

A találkozó egyik központi témája Benedek pápa „Szeretet az igazságban” című enciklikája volt. Mitől idöszerű ez a dokumentum?

 
Benedek pápa új enciklikájának aktualitását számomra egy meserészlet illusztrálja megragadó módon. Ennek lényege az, hogy mi történik akkor, ha a hitből merített igazság nem siet az ember segítségére tanácstalanságában, kétségbeesésében.
Andersen: A hókirálynő című meséjének dán eredetijében van egy jelenet, amikor az elrabolt kisfiú szorult helyzetében el szeretne imádkozni egy Miatyánkot, de csak a szorzótábla jut eszébe, mert jó tanuló volt. Érdekes további részlet az, hogy ez a jelenet a múlt rendszernek a gyermekirodalomat is cenzúrázó ideológiája következtében a magyar fordításból kimaradt.

Ma sok csúcsmenedzser, közgazdász, politikus, magasan képzett embertársunk van így. Vagy már elfelejtették azt, hogy a hitből lehet erőt meríteni, másként gondolkozni, gazdálkodni, s csak a technokrata megoldások egyszeregye jut eszükbe. Vagy olyanok, mint a magyar gyermekek, akiknek még a felejtés emlékét is kihagyták a mese- és tankönyveikből, és nem is hallottak soha hitelesen a hit és a tudás kapcsolatáról, az egyház társadalmi tanításának összefüggéseiről.

Benedek pápa enciklikája ebből a szempontból új szintézist láttat meg: a hit és az értelem, a szeretet és az igazság, az elmélet és a gyakorlat összefüggését. Az egyház társadalmi tanítását úgy fejti ki, hogy az emberi élet számos szférájában elfelejtett vagy onnan száműzött Istenről beszél, aki a szeretet és az igazság révén az egész teremtett világ rendjének megújítására hív bennünket.
 
A találkozó másik fő témájául a „papság évére” való tekintettel a papi hivatást választották. Mit osztana meg a hallgatókkal?

 
A papi hivatások európai csökkenése összefügg a családok és a keresztény élet válságával. Ebből két fontos következtetés is adódik. Az egyik az, hogy a papi hivatás szervesen beágyazódik a többi keresztény hivatás közegébe, bizonyos értelemben azzal együtt virul vagy hanyatlik.
A másik dolog viszont az, hogy nem elég általában a keresztény hivatásokkal foglalkozni, hanem kifejezetten figyelni kell a papi hivatásokra is. A szolgálati papság ugyanis Krisztus egyházának szentségi szolgálatában és apostoli küldetésében részesül sajátos módon. Szent Ágoston után szabadon azt mondhatnánk: „veletek vagyok keresztény, értetek vagyok pap”. A hiteles papi életnek kulcsfontosságú szerepe lehet a keresztény közösség egészének megújításában.

A papi hivatásra való kifejezett meghívás fontosságáról is szó volt. Ezzel kapcsolatban hadd mondjak el egy személyes, családi mozzanatot. Nagybátyám elbeszéléséből hallottam már felszentelt papként, hogy anyai nagyapám, aki egy hét gyermekes, szegény, szabolcsi görög katolikus pap volt, miután megkeresztelt, azt mondta halkan: „Istenem, hívd őt is!”.

Meg vagyok győződve arról, hogy minél több Istenbe kapaszkodó nagyszülő, szülő meri ezt a fohászt a saját gyermekével, unokájával kapcsolatban elimádkozni, annál többen mernek majd Isten megtisztelő, megszentelő hívására is igent mondani.