Pierre Emmanuel francia költő megtérése - P. Szabó Ferenc jegyzete

A költő halálának 25. évfordulójára

Pierre Emmanuel (1916–1984) személyét és művészetét jórészt Pilinszky János ismertette meg a magyar közönséggel. A 60-as években baráti kapcsolat alakult ki a két költő között: Pilinszky Párizsban Emmanuelnél lakott, az Új Emberben többször hivatkozott francia barátja műveire, 1968-ban értő előadást is tartott róla. Kedves gondolkodója, Simone Weil mellé helyezte: „mindketten azt az isteni csöndet faggatják, amiből minden szó születik, bár maga kimondhatatlan – csakhogy Emmanuel e csönd innenső oldaláról, nevezetesen a költészet felől, míg Weil mintha már a túlsó partról szólna hozzánk”. (Naplók, töredékek, Osiris, Bp. 1995, 164.)
 Pierre Emmanuel költő, a Francia Akadémia tagja, 25 évvel ezelőtt 1984. szeptember 22-én hunyt el Párizsban. Gyógyíthatatlan betegség vitte el 68 éves korában. Végakarata szerint temetésén csak felesége és családja vett részt. Tisztelői és barátai szeptember 29-én az érte bemutatott szentmisén találkoztak a Saint Séverin-templomban.

Halála előtt pár nappal jelent meg utolsó „nagy műve” (Le grand oeuvre), amelyben még egyszer összefoglalta költői világszemléletét: negyven könyve (versek, esszék) tematikája visszatér ebben a kozmológiában vagy világgenezisben – az 1951-es Babel-től A férfi és a nő könyve című trilógiáig (1978–1980). Emmanuel talán a francia költészet legnagyobb mítoszteremtője volt; metafizikai költő a javából. A lét alapkérdései, továbbá a férfi és a nő kapcsolata kínozták: a nagy vallások mítoszait és a Bibliában található ősszimbólumokat szabadította fel, ezekkel fejezte ki személyes vívódásait – jákobi küzdelmét a megnevezhetetlen Istennel – és korunk legidőszerűbb problémáit. Életművében az ágostoni történelemteológiát is fellelhetjük; a két szeretet két „várost” épít, és a kettő engesztelhetetlen harcot vív egymással: Isten szeretete az ember megalázkodásáig – az ember önszeretete Isten megvetéséig.

 
Az ember és a költő

 
Qui est cet homme? (Ki ez az ember?) címen írta meg 1947-ben első önéletrajzát; ebben feltárta gyermekkorát és költővé „alakulását”. Igazi neve Noël Mathieu. A Pau melletti Ganban született 1916. május 3-án. Amikor megírta első jelentősebb költeményét (Krisztus a sírban), Pierre Emmanuel névvel jelezte: ez lett költői neve. Gyermek- és fiatalkorának színhelye Lyon. Szüleit úgyszólván nem ismerte, mert kivándoroltak Amerikába, és neveltetését apai nagybátyjára bízták. Igaz, háromtól hat éves koráig velük volt Amerikában, de ezekre az évekre nem emlékszik. Anyja búskomorságba esett, majd elborult az elméje. Apjával később „megismerkedett” Franciaországban, de ez a késői találkozás nem pótolhatta hiányzó apaélményét. A lyoni iskolatestvérekről meglehetősen kedvezőtlen emlékeket őrzött; a több mint „janzenista” nevelés tabuitól megszabadulva szertelenségeknek adta magát. Csak később szorította mederbe anarchikus hajlamait, gondolkodását és alakította ki érett keresztény hitét, amely mindvégig küzdelmes maradt.

Kezdetben nem készült költőnek. Matematikai és filozófiai tanulmányokat folytatott, tanári pályára lépett. Döntő befolyással volt rá – 1938-ban – Pierre-Jean Jouve, a költő. Előtte Gide-ért, a Földi táplálékok írójáért lelkesedett, meg Paul Valéry tiszta költészetéért. Később mindkettőt megtagadta. Az igazi felfedezés a Vérverejték költőjének, Jouve-nak az univerzuma volt. Ennek bevezetője (Tudattalan, lelkiség, katasztrófa) olyan világot tárt fel előtte, amelyben önmagára ismert. Leszállt a tudattalan poklába, az őskáoszba, ahol a libidó, a bűntudat, az elveszett paradicsom emléke, az embert mozgató élő és romboló erők kavarognak. Megélte azt, hogy az embert a káosz méhe hordja, onnan kell megszületnie az öntudatnak, hogy rendet teremtsen és értelmet adjon a létnek. Vérverejték a szellem Golgotája volt számára. Egyben – Jouve hatására – megértette azt is, hogy az ösztönök anarchiája nem lehet a szabadság szinonimája. Már korábban Pascallal barátkozott; a Gondolatok olvasása rádöbbentette az ember nyomorára és nagyságára. A nyomor, a bűn megismerése csak fokozta benne a szabadulás vágyát.

És mivel Jouve tudatosan a nagy keresztény hagyományba illeszkedett költészetével, abba, amelynek tengelye az Üdvözítő keresztje, „itt felismertem, transzponálva, alapvető elmélkedéseim irányát; mert a Megváltás misztériuma mindig fogva tartott.
 A megtestesült Ige költője
 
Emmanuel Charles Péguyről írt nagy tanulmányának ezt a címet adta: „A megtestesült Ige szolgája”. Ebben az írásban önmagáról is sokat vallott, miként Claudelről szóló esszéiben. Ezzel részben meg is jelöltük a szellemi égboltozatot, amely alatt költészete kibontakozott. Hozzá kell vennünk még Baudelaire-t, akiben később ismert önmagára, amint Baudelaire-ről szóló könyve 1982-es új kiadása elején vallotta (Baudelaire, la femme et Dieu).

 
Jouve és Baudelaire lényegében a tudatalatti poklába vezette. Baudelaire tanulmányozása a hatvanas évek derekán valóságos „kúrát” jelentett számára, mint maga vallja. Segítségével felfedezte az erotikum és a misztikum, a költői és a vallási kétértelmű kapcsolatát. A női szerepet életében és költészetében jobban megértette, és sikerült rendet teremtenie a szenvedélyek kaotikus világában. Baudelaire-nél tanulmányozta a nőimádatot, és így számot adott magának arról, hogy a nőinek milyen döntő szerepe van saját létfelfogásában. Baudelaire imádja a nőt, aki csaknem mindig Isten vetélytársa, sőt még ennél is több: a bűnösség érzésének első oka, a Rossz sátáni kétértelműségének magyarázata.

A megtérés útján

 
Barth és Kierkegaard (és mindig Pascal), továbbá J. Monchanin abbé és L. Massignon, de Simone Weil is (mint Pilinszkynek) segítettek neki abban, hogy tisztázza világnézetét és keresztény hitét. Mítosztalanította a pszichoanalízist és a bűntudatot; felismerte, hogy a szabadulás útja az, ha Isten előtt bűnösnek valljuk magunkat:

„Bűnös vagyok, vagyis felismerem magam a Te fényedben, amelynek ez a felismerés egyik sugara. A bevallás a kegyelem megállapítása: éjszakámban Te megadod, hogy megsejtsem e fényt, és magamon érezzem sugarát. Bűnös vagyok: üdvözlöm, hívom fényedet azokon a pontokon is, ahol megkeményítem ellene sötétségemet... Mihelyt bevallom bűnömet Neked, Rólad is vallok: a te ragyogásod és az én sötétségem közötti aránytalanság a fájdalom kiáltásában és az öröm villámfényében nyilatkozik meg – egyszerre, elválaszthatatlanul. A szív legmélyebb imája, a legcsupaszabb és legegyszerűbb többes számú könyörgésben fejeződik ki: Uram, irgalmazz nekünk! És e kiáltás egész ereje egyetlen szóba, a megszólításba sűrűsödik: Uram!

 
Emmanuel fokozatosan fedezte fel elvakultságát. A kommunizmus kísértését legyőzve ateizmusa tovább tartott: nem akart elfogadni más Istent, mint akit ő adott saját magának; visszautasította Istent, aki önmagát adta irgalmában, s felajánlotta az üdvösséget. Visszautasította a másikat és a Másikat. Amikor megnyílt szeme, jobban látta korábbi elvakultságát: szemén a hályog Isten napjától keletkezett. Megértette, hogy az Isten előtti mindennapi megalázkodás az egyetlen kifürkészhetetlen nagyság.
 
Emmanuel felsmeri a Közvetítőt is, a megtestesült Igét: „Isten emberré lesz, és így beoltja az egész emberi fát: Istenben vagyunk, és nem lehetünk másképpen. Nem mi élünk, hanem az Isten-ember él bennünk e beoltódás által. Csak ez az alternatíva marad: vagy Isten holt fája leszünk, vagy isteni gyümölcsöket érlelünk...”
 A költő reflexiója imában folytatódik:

„Hiszek Benned. Sohasem szakítottam el gondolatomat misztériumodtól, amely tovább működik bennem, és – minden látszat ellenére – életemet a Kereszt előtti hódolattá teszi. Amikor megkísérlem pontosan kifejezni ezt a hitet, amely inkább megragad engem, semmint én karolom át, és amelyet művem nagy részében kifejeztem, a Getszemáni kertben találom magam, keresve Arcodat. Jóllehet hiányzik szeretetem, azt mondhatom, hogy sohase szűntem meg szeretni Téged, még akkor sem, amikor csak mint költő gondoltam Rád. Milyen heves képzelőerővel kutattam akkor vonásaidat, én, aki oly kevéssé vagyok könyveimen kívül keresztény! Oly kevéssé keresztény? Szavaim állandó hatóereje révén teljesen áthatottál: Te voltál titkos vendégem, még gyalázatos helyeimen is. Kereszténynek lenni ezt is jelenti: beszennyezni magunkban a Szent Arcot, aztán lemosni azt a szégyen könnyeivel. Talán hosszú ideig költészetem volt kölcsönös kapcsolatunk lénye: úgy gondoskodtál rólam, hogy meghagytad művészetem szabadságát, tehát hogy a magam módján lassan valósítsam meg a szimbólum rejtett részét, hogy a láthatatlan felé elmélyítsem azt a »valót«, amelyben képtelenség élni Nélküled. Ma megkísérlem megközelíteni misztériumodat; – többé nem pusztán a képek, hanem olyan gondolat révén, amely megragadta értelmemet, jóllehet tartalma (tárgya) megragadhatatlan marad számomra.” (La face humaine, 230.)
 
Befejezésül idézünk az1970-ben megjelent Jacob záróversből:
 ...Bevezettél engem
A nász sötétjébe.
Téged nem látni: látni Téged
Megvakít fénylő jelenléted.
Csupasz és semmi vagyok
Előtted Kitől csak azt tudom
Hogy semmi és csupasz vagyok
Azért vagyok csak
hogy kimondjam:
Egyedül Te Vagy.
(Seul)