P. Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évközi 14. vasárnapra

JÉZUS ÖRÖME ÉS BÁNATA
(Ez 2, 2-5; 2 Kor 12, 7-10; Mk 6, 1-6)

Az évközi tizennegyedik vasárnap első olvasmánya Ezekiel próféta nehéz küldetéséről szól: Isten a lázadó, megátalkodott néphez küldi a prófétát. Neki mennie kell akkor is, ha előre tudja, hogy a nép nem fog hallgatni rá, de akkor is megmarad jelnek közöttük. Ez az Egyház küldetése mind a mai napig: ha nem is hallgatnak rá, itt áll az emberek között, mint jel, mint Isten jelenlétének tanúja.

A második olvasmányban Szent Pál szembesíti a nagyszerű isteni kinyilatkoztatásokat, amelyekben részesült, saját emberi gyöngeségeivel. Ez minden egyes hívő sorsa: egyrészt magunkban hordozzuk Isten nagy kegyelmi ajándékait, másrészt szenvedünk emberi gyarlóságaink miatt. Vigasztaljon bennünket is az a válasz, amelyet Jézus Szent Pálnak adott: „Elég neked az én kegyelmem!”

Az Evangéliumban Szent Márk elmondja Jézus látogatását szülővárosába. A végén megtudjuk, hogy Jézus küldetése is igen nehéz volt, akárcsak Ezekiel próféta küldetése. Az evangéliumi beszámoló lesújtó mondattal zárul: földijei nem fogadták el Jézus tanítását. Fontoljuk meg, kik ennek az evangéliumi eseménynek a szereplői.

Mindenekelőtt itt van Jézus, aki sok szeretettel, talán némi honvággyal a szívében, de biztosan nagy örömmel ment haza, szülővárosába. Elkerülhetetlenül Petőfi szép verse jut eszünkbe: „Egész úton hazafalé azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott anyám…?” Jézusnak is ott volt Názáretben Édesanyja, talán ott volt nevelőapja, József sírja, ott voltak “testvérei”, ahogyan az Evangélium nevezi rokonait, ott voltak gyermekkori barátai, fiatalkori társai, ott voltak idős tanítói, ott volt gyermekkorának minden kedves emléke, élménye és tapasztalata. Mindezekre gondolva, elővételezett örömmel ment hazafelé. Talán némi büszkeséggel is szívében, hiszen nem egyedül ment, hanem hű tanítványokkal, akik elkísérték Őt haza.

Másodszor itt vannak Jézus hallgatói. Mikor megérkezett, Jézus első gondolata nem az volt, hogy mit kaphat tőlük, hanem, hogy mit adhat nekik. A legszebbet, a legértékesebbet, a leghasznosabbat akarta nekik adni: tanítani kezdett, Isten szeretetéről beszélt nekik. És ekkor érte a fájó kiábrándulás: földijei, ismerősei, volt barátai nem fogadták el tanítását. Mi több, megbotránkoztak rajta, egyszerűen azért, mert nem tudták elképzelni, honnét vette nem mindennapi tudását, és hol tett szert erre a csodálatra méltó böcsességre? Talán irigyek is voltak rá, hogy ennyire felülmúlta az ő szellemi színvonalukat? Talán önérzetüket sértette, hogy valaki, aki mindeddig közéjük tartozott, most tanítsa őket? Mindenesetre nem hittek benne olyannyira, hogy ezen még maga Jézus is elcsodálkozott.

A fönti helyzet megismétlődhet a mi életünkben is mindig, amikor úgy hisszük, hogy Jézus már semmi újat nem mondhat nekünk. Hasonló magatartást tanúsítunk akkor is, amikor úgy gondoljuk, hogy mi jobban tudjuk mi a jó nekünk, mint Isten, vagy amikor már nem hiszünk jóságában, bölcsességében, irántunk való szeretetében.

Ez az evangéliumi jelenet azonban még valamire tanít bennünket: nevezetesen arra, hogy gondoljunk néha Jézusra is! Mert leginkább az történik, hogy mi elsősorban magunkra gondolunk, a saját bajunkra, a saját szükségünkre és Jézust csak mint orvost, mint csodatevőt, mint vigasztalót hívjuk segítségül. A bajunk előtt, vagy a baj elmúlása után már alig gondolunk rá. Pedig neki is vannak érzelmei, neki is van szíve, amelyet meg lehet bántani.

A Szentek tudtak együtt érezni a szenvedő Jézussal a getszemáni kertben, a magányos Jézussal a Tabernákulumban, a megcsúfolt Jézussal a sok káromló szó miatt, amellyel sokan szent nevét gyalázzák. Azonosuljunk először Jézusnak azokkal a földijeivel, akik nem hittek benne, és kérdezzük magunktól, mikor és hogyan botránkoztunk meg mi rajta, mikor és hogyan nem akartuk mi elfogadni tanítását, mikor és miért nem tudtunk mi örülni jövetelének? De aztán azonosuljunk azokkal is, akik elfogadták Jézus tanítását, akik hittek benne és akik örültek jövetelének. Fontoljuk meg, hogy az Úr Jézusnak ma is vannak örömei és bánatai, ezért gondoljunk rá együtt érző szívvel.