Az évközi tizenharmadik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség könyvéből
vett szakasz, amely kifejti, hogy a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az
élők pusztulásában. Ennek megfordítottja, hogy Isten minden örömünk forrása. A
második olvasmányban Szent Pál elismeri a korinthusi hívek nagylelkűségét, amellyel
mások megsegítésére siettek. Az Evangélium két csodás gyógyulásról számol be.
Jézus meggyógyította, tulajdonképpen életre keltette Jairus kislányát, majd meggyógyította
a vérfolyásos asszonyt, aki hittel megérintette ruhájának szegélyét.
Jézus
gyógyító tevékenysége mindig is foglalkoztatta a teológusokat, de minden hívő ember
bizalommal fordul hozzá bajával, betegségével. Miközben az evangéliumi gyógyításokról
olvasunk, szeretnénk felfigyelni Jézus emberszeretetére. Mert nem az a lényeges, hogy
meggyógyít-e bennünket Jézus csodálatos módon, vagy nem, hanem, hogy megértsük, Isten
szeret bennünket betegségünkben, szenvedésünkben is.
Olyan világban élünk,
amelyben egyre inkább fenyeget bennünket az elszemélytelenedés veszélye. Azember
statisztikák és felmérések adatává, nagy lakótelepek névtelen polgárává fokozódik
le. Néha talán úgy érezzük, Isten előtt is ilyen névtelen senkik vagyunk, mert hiszen
hogyan is lenne neki ideje és kedve ebben az ötmilliárdos emberóceánban felfigyelni
egy olyan kis névtelen emberkére, mint amilyen én vagyok?
Nos, a vérzésben
szenvedő asszony meggyógyításáról beszámoló evangéliumi szakasz válasz erre a modern
emberi szorongásra. Jézus kérdésére, hogy ki érintette meg a ruháját, a tanítványok
szinte csúfondárosan válaszolják: "Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed:
Ki érintett meg?” De Ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az, aki Őt érintette.
Igen
fontos és örömteli igazságot tudunk kiolvasni Jézusnak ebből a sürgetéséből: Isten
előtt nincs névtelen tömeg, hanem csak emberek, akiket Ő névről ismer és akiket azonnal
felismer, amikor szorongatottságukban feléje tolongnak a tömegen keresztül.
Vigasztaló
a másik evangéliumi esemény üzenete is: Jairus leánykájának meggyógyítása-feltámasztása.
Jézus akkor is elmegyJairus házába, amikor jelentik neki, hogy a kislány már
meghalt és arra kérik a zsinagóga elöljárói, ne fárasszák tovább a Mestert. De Jézus
bátorítja areményvesztett apát: "Ne félj, csak higgy!"
Jézus a lehetetlenek
ura is. Ez az esemény felhívja figyelmünket arra az alapvető igazságra, hogy a hit
ott kezdődik, ahol az emberi tudás, értelem és lehetőség határaihoz érünk. Istennek
akkor is vannak megoldási lehetőségei, amikor mi már emberileg kilátástalannak ítélünk
meg egy helyzetet. Jézus egész nyilvános működése és minden egyes csodája azt a célt
szolgálta, hogy elvezesse övéit a szerető-gondviselő Atyába vetett rendíthetetlen
hithez.
Az evangéliumi beszámoló egy érdekes megjegyzéssel zárul: Jézus figyelmeztette
az embereket, hogy adjanak a kislánynak enni. Itt egy furcsa, de sajnos nem ritka
jelenséggel találkozunk: az emberek a vallásos, lelki élményeket nemritkán csak a
saját javukra kérik. Itt is mindenki el volt ragadtatva, hogy csodát látott, közben
elfelejtették a kislányt. Gyakran mi is így vagyunk hitünkkel: úgy hisszük, hogy
minden szép esemény csak miértünk történik, nem pedig azért, hogy másokkal jót tegyünk.
Itt kapcsolódik ez az evangéliumi esemény a második olvasmányhoz, amelyben Szent Pál
dicséri a korinthusi híveket, hogy tudtak nagylelkűek lenni mások iránt.
A
csoda nem csak a dolgokban van, hanem az ember szívében is. Jézus sok csodát tett,
de a farizeusok nem akarták meglátni azokat. A volt vakot egyenesen kidobták a zsinagógából,
amikor ismételgette, hogy Jézus csodás módon meggyógyította őt. Tudjuk-e mi meglátni
a közöttünk, vagy éppenséggel a velünk történt csodákat? Hányszor mondjuk, hogy az
orvostudomány csodával határos műtéteket hajt végre; de miért nem merjük végiggondolni
az események láncolatát, és levonni a végkövetkeztetést, amely így hangzik: Isten
csodálatos dolgokat visz végbe embereken keresztül!