Beszélgetés Simon Mária Magdolnával, a Neokatekumenális Út fiataljával, aki részt vett a Pápa szentföldi zarándoklatán

A közösségem révén már részt vettem pár zarándoklaton. Követtük a Szentatyát Sydneybe, Kölnbe, Loretoba, és mindegyiket egy külön ajándéknak látom az életemben.
A neokatekumenális úton járok, és tulajdonképpen az életemet is annak köszönhetem, hogy 25 éve a szüleim elindultak ezen az úton. Én vagyok a 6. gyerek, 8-an vagyunk testvérek.
Ezekben a közösségekben személyes meghívást kapunk az Istentől, hogy megismerjük Krisztus szeretetét, és ígéretet kapunk arra, hogy felnőtt hitünk legyen. A megtérés útját mutatja.


A közösségek fiataljai időről-időre meg vannak hívva a zarándokutakra, mert ezeken nagy segítséget kapnak a hivatásuk tisztázásában. Lehetőség van ugyanis arra, hogy azok a fiatal fiúk és lányok, akik a világ különböző országaiból egybegyűltek, kifejezhessék az Isten iránti bizalmukat, tehát ha érzik a hívást a papságra, vagy szerzetességre, esetleg arra, hogy az egyházat missziós élettel segítsék, igent mondhatnak erre. A Szentföldön is, a pápai misét követő napon a neokatekumenális út fiataljai (körülbelül 6-7000 ezer európai fiatal) egy találkozón vettünk részt, ahol 400 fiú a papságra, és 100 lány a szerzetességre vagy missziós lánynak állt fel. Mi magyarok 46-an vettünk részt, 1 lány és 1 fiú állt fel közülünk, hogy igy fejezzék ki válaszukat arra, hogy Isten hivja őket a megszentelt életre.
Én nem hittem, hogy el tudok menni a zarándoklatra. Azt gondoltam olyan sok dolgom van az egyetemen, hogy ez nem fog sikerülni, de szép sorban az összes akadály elgördült előlem.
Első nap a Jordán mellett tartottunk eukarisztiát, és abban kaptunk egy figyelmeztetést is, hogy ne úgy vegyünk részt ezen a zarándoklaton, mint nézők, mintha csupán turisták lennénk, hanem figyeljünk az Istenre, halljuk meg amit mond nekünk, és ne féljünk válaszolni rá. A második napot a Boldogság hegyén kezdtük egy laudessel, és megnéztük a Domus Galileiát, a neokatekumenális út által létrehozott központ épületegyüttesét.
Ezután megnéztük Korazimot, majd az egyik legöregebb zsidó várost Sefadot. A Galileai tó mellett jártunk annál a sziklánál, ahol Jézus azt mondta Péternek legeltesd juhaimat. Megnézhettük az első, majd a második kenyérszaporítás helyét, ahol tartottunk egy eukarisztiát felajánlva azt a „misszió ad gentes”-ért.


Másnap Nazaretbe mentünk, és az Angyali üdvözlet bazilikában imádkozhattunk. Úton odafelé elmondtuk a laudest, és abban az evangélium Krisztus első csodájáról szólt, a kánai menyegzőről.
Ezután felmentünk a Tábor-hegyre, Krisztus színeváltozásának helyére. Azon a helyen mi is úgy éreztük magunkat, ahogyan a tanítványok érezhették. Én kezdtem észrevenni, hogy most tényleg milyen jó dolgom van, és úgy éreztem, nem is akarok hazamenni.
A következő napon volt a Pápával a mise Nazaretben, ahol bevallom nehéz volt a napon ülni, és figyelni, leküzdeni a nyelvi nehézségeket, de nagyon fontos volt, hogy a Pápával egységben legyünk, és támogassuk őt a szándékaiban.
Pénteken ismét a Domus Galileában voltunk, ahol találkoztak a neokatekumenális közösségek zarándokai, és egy liturgia keretében hívták azokat a fiatalokat akik készek felállni papnak, szerzetesnek, vagy missziósnak. Mindenkit megerősítettek az ott hallottak. A keresztény hivatás igazi természetéről hallottunk, és egy buzdítást, hogy merjünk engedni az Istennek.

Az utolsó napon Jeruzsálemben voltunk. Bementünk a Szent Sír bazilikába, imádkoztunk a Siratófalnál, és járhatunk a Getszemani kertben, egy kis ideig elidőztünk a bazároknál, aztán Mamre tölgyesei között mondtuk el az utolsó eukarisztiát. Nemcsak látványra volt gyönyörű (Jeruzsálemet láthattuk a naplementében), hanem hallhattuk az evangéliumban, hogy Isten előbb szeretett minket, mint mi őt, tehát nem kell félnünk attól, ami ránk vár, mert Ő mindent a javunkra fordít.
Ezekkel a tapasztalatokkal érkeztünk, érkeztem én is haza, abban a reményben, hogy mindennap felfedezhetjük az Isten működését az életünkben, nemcsak a zarándoklaton, ahol ez olyan egyértelmű volt.