Üldözötteket mentő és hitükért börtönbüntetést szenvedett magyar jezsuiták emlékezete – P. Vértesaljai László tudósítása

Május 24-én, vasárnap este hét órakor kettős emléktábla-avatásra kerül sor a budapesti Mária utcában, a jezsuita rendház bejáratánál.

P. Vértesaljai, a Jézus Szíve templom igazgatója, a rendház főnöke ismerteti az eseményt, amelyen részt vesz Darvas István VIII. kerületi rabbi is.


„Üldözött voltam és elrejtettetek….”         „Boldogok, akiket üldöznek az igazságért”
 Meghívó


A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya emléktáblák állításával tiszteleg
a második világháború idején az üldözötteket
(zsidókat, katonaszökevényeket, menekülteket)
a Jézus Szíve templom pincéjében bátran mentő rendtársai,
valamint a kommunista diktatúra idején,
együttesen 1067 év börtönbüntetést
szenvedett jezsuiták előtt.

 
Az emléktábla avatásra 2009. május 24-én 19 órakor kerül sor
a Mária utcai rendház (1085 Mária u. 25.) bejáratánál.
Emlékezzünk együtt!

Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya


Kettős emléktábla-avatás: Jezsuiták helytállása

A II. világháborús üldözötteket mentő jezsuiták emlékére
A kommunista diktatúra idején börtönbüntetést szenvedett jezsuiták emlékére
Háborús üldözötteket mentő jezsuiták

A II. világháború emberpróbáló éveiben a magyar jezsuiták önfeláldozó lélekkel mentették az üldözött zsidókat és katonaszökevényeket, valamint felkarolták a menekülteket, a kibombázott és elárvult családokat. A budapesti, Mária utcai rendház különösen az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel után játszott fontos szerepet az üldözött zsidók mentésében és elrejtésében erősen közreműködött. Összesen közel 200 főt fogadtak be a rendház szenespincéjébe, közöttük 110 és 120 között mozgott a zsidó származásuk miatt menedéket találók száma. .


Ez a jelenet látható a márványtábla bronz emlékplakettjén, melyet Miletics Katalin szobrászművész készített.

A zsidók mentésében három jezsuita játszott különösen fontos szerepet.


Jánosi József SJ a svéd Vöröskereszt és a pápai nunciatúra menleveleivel mentette meg üldözöttek százait.
Raile Jakab SJ a budapesti Pápai Nunciatúra Segítő Bizottságának elnökeként saját családtagjai és jezsuita rendtársai, elsősorban Reisz Elemér SJ segítségével mentett meg üldözötteket, amiért 1992. február 24-én posztumusz Jad Vasem-díjat kapott Jeruzsálemben.


A kommunista diktatúra idején ártatlanul börtönbüntetéssel sújtott jezsuiták
A háború után berendezkedő ateista, egyház- és vallásellenes hatalom évről-évre egyre szűkebbre szabta az Egyház mozgásterét, ami érzékenyen érintette a jezsuita rend életét is.
A Magyar Dolgozók Pártja vezetőségi ülésén 1950. június 1-én elhatározta, hogy megsemmisíti a szerzetesrendeket, szabályozza és teljesen az irányítása alá vonja az Egyház működését. Az Elnöki Tanács 94/180-as, 1950. szeptember 7-én kelt rendeletében kimondta: „A Magyar Népköztársaság területén a szerzetesrendek működési engedélye ennek a törvényerejű rendeletnek a hatályba lépésével megszűnik. A szerzetesek volt rendházaikat három hónapon belül elhagyják.”
1950. június 18-án éjjel központi támadást intéztek minden rendház ellen. A pesti Mária utcai rendházat éjfél felé ugyanúgy, ahogy az orosz katonák 1945 februárjában, a kapu feletti félköríves ablakot betörve foglalták el. Csak némi személyi holmi összeszedésére hagytak negyedórányi időt, majd zárt ponyvás teherautókon kényszerlakhelyre hurcolták a szerzeteseket. Hasonló elbánásban részesültek az egyes vidéki rendházak jezsuita szerzetesei is, Szegeden, Mezőkövesden, Pécsett. Néhány nap múlva a kaposvári és a nagykapornaki házakat is el kellett hagyniuk.
A jezsuiták a jászberényi, a mezőkövesdi és a Buda-déli internáló táborokba kerültek, ahonnan ezek feloszlatása után a kistarcsai táborba szállították őket. Az ötvenes években több nagy koncepciós perben (Csávossy-per, Tüll-per, Pálos-per, Rózsa-per, Süle-per stb.) a magyar provincia tagjai közül hatvannégy jezsuitát összesen 1067 évre ítéltek. Az elítéltek többsége a pesti, a váci és a márianosztrai fegyházban töltötte büntetését, de volt, akit a Szovjetunióba deportáltak. Egyeseket a dorogi bányákban vagy a várpalotai építkezéseken büntető századokban foglalkoztattak. Az idősebb atyákat és testvéreket 1951-től a pannonhalmi szerzetesi otthonba száműzték és tartották – a szabadság látszatát megtartva – szigorú felügyelet alatt.
A kényszerlakóhelyre kényszerített szerzetesek többsége a rendelkezés feloldása után nem tölthetett be egyházi állást, nem működhetett papként sem, mivel megvonták tőlük az engedélyt. „Polgári” foglalkozást kényszerültek vállalni. Általában segédmunkásként, vagy jobb esetben betanított munkásként keresték meg a megélhetéshez szükséges anyagiakat, miközben állandóan érezhették az államhatalom ellenőrzését és zaklatásait.