Jézushoz való tartozásunk ereje - P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

A Húsvét utáni ötödik vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amely bemutatja Szent Pál apostoli tevékenységének nehéz kezdetét. Mindenki bizalmatlan volt vele szemben, nemcsak a zsidók, hanem a hittestvérek is. Fontos megfigyelni, hogyan igyekszik Szent Pál megnyerni mások bizalmát: úgy, hogy Jézusra hivatkozik, akivel találkozott a damaszkuszi úton. A mi tanúságtételünk is csak akkor lesz hiteles, ha képesek vagyunk személyes tapasztalatra hivatkozni, azaz, hogy mi is találkoztunk az élő Krisztussal az Egyházban és a szentségekben.
A második olvasmányban Szent János figyelmeztet bennünket arra, hogy „ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal”. Ehhez a figyelmeztetéshez nem kell kommentár, hanem nyitott szív és tettre kész akarat.
Az Evangéliumban Jézus egy érdekes képben mutatja be magát és egyben minket is: a szőlőtő és a szőlővessző képében. Úgy is mondhatnánk, hogy Jézus azonosítja magát, közli velünk személyazonosságát. Elmondja, hogy ki Ő és azt, hogy kinek kell lennünk nekünk: Jézus a szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők. Hovatartozási tudatunkról van itt szó. Kötődünk családunkhoz, nemzetünkhöz, Egyházunkhoz. A keresztségben életünk visszavonhatatlanul Jézus életébe ojtódott be. Övéi vagyunk mindig és mindenütt, a kérdés csak az, milyen a hozzá való tartozásunk minősége? Valaki lehet dús gyümölcsöt termő hajtás, de sajnos lehet satnya hajtás is.
Ha egy mondatban szeretnénk kimondani a vasárnapi Evangélium üzenetét, akkor így fogalmazhatnánk: Jézus és tanítványai között bensőséges kapcsolat létezik. Kimondhatjuk ezt az igazságot más formában is: Jézust szoros kapcsolat fűzi híveihez, vagy éppenséggel megfordítva: minket szoros kapcsolat fűz Jézushoz. Az Evangélium ezt a kapcsolatot több képpel is érzékelteti, ezúttal a szőlőtő és a szőlővessző képével. Ugyanaz a nedv kering bennünk is, mint Krisztusban.
Fontos igazság az, hogy mi hívők végérvényesen Krisztushoz tartozunk. Senki és semmi sem szakíthat el Tőle bennünket. Ennek az igazságnak sokféle kihatása van életünkre, de ezúttal figyeljünk fel arra, amit Szent János evangélista tár szemünk elé az első olvasmányban. Ő a nyugtalan lelkiismeretekről beszél és arról biztosít bennünket, hogy ha az igazságtól vagyunk, vagyis ha Jézushoz tartozunk, akkor nem kell félnünk semmitől, még saját lelkiismeretünktől sem, mert Isten nagyobb, mint a mi félelmektől összeszorult kis szívünk, kudarcaink és vétkeinktől terhelt, nyugtalan lelkiismeretünk. Lehetséges, hogy Szent János itt az aggályos lelkiismeretűekről beszél, de mindnyájunkhoz szól, hiszen mindegyikünknek van valami a lelkiismeretén, amitől szívesen szabadulna. Erre ad lehetőséget Jézus azoknak, akik Hozzá csatolják életüket.
Nem félni saját lelkiismeretünktől – ez fontos igazság. Mert mi az, amitől a leginkább rettegünk? Saját múltunktól: üldöznek bennünket fájó emlékek, kínoznak bennünket jóvátehetetlen mulasztások. Mindez igaz, és ha az ember betegesen megragad múltjánál, depresszióssá válik. A hívőnek más megoldási lehetőséget nyújt Jézus: a megbocsátást.
A képben azonban megjelenik egy harmadik szereplő is: a mennyei Atya. Ő a szőlőműves. Az Ő kegyelme működik bennünk. Pontosan ennek a harmadik igazságnak a kapcsán, ez a példabeszéd sokat mond az Egyházról is. Nem sok szőlőműves tudás kell ahhoz, hogy megértsük, hogy jóllehet a gyümölcsöt a szőlőág adja, de mindennek belső ereje a szőlőtő, amelyből az életerőt adó nedv érleli a gyümölcsöt. Az Egyháznak is van egy külső arculata, amely néha bőséges szőlőfürtöket ringató ágakhoz hasonlít, néha, sajnos, elszáradt gallyakhoz, de van egy belső életadó erőforrása is, Krisztus, a szőlőtő és van egy kifogyhatatlan életadó ereje, a mennyei Atya. Merjünk magunkról is így gondolkodni, de ne csak negatív, hanem pozitív szempontból is. Mi vagyunk azok a szőlővesszők, amelyek kifelé, az emberek és a világ felé mutatják a kereszténység gyümölcseit. Minél szorosabban kötődünk Krisztushoz, annál bőségesebb termést hozunk. De higgyünk abban is, hogy az Atya működik bennünk, Ő ügyel gondviselő szeretetével életünk fölött, az Egyház élete fölött, a világ sorsa fölött. A mai keresztényeknek több bátorságra, nagyobb bizalomra és odaadóbb belső lelki életre van szükségük. Erre biztat bennünket a szőlőtőről és szőlővesszőről, vagyis az Atyáról, a Fiúról és a rólunk szóló szép példabeszéd.

(ApCsel 9, 26-31; 1Jn 3,18-24; Jn 15, 1-8)