P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése Nagyböjt 4. vasárnapjára

JÉZUS ÉS NIKODÉMUS
(2Krón 36, 14-16. 19-23; Ef 2, 4-10; Jn 3, 14-21)
 Nagyböjt negyedik vasárnapjának első olvasmánya a A Krónikák Második Könyvéből vett szakasz, amelyben a szent író leírja az ország siralmas helyzetét, amelybe azért került, mert a nép hűtlen volt Istenéhez. Isten azonban nem hagyta el népét, hanem Cirusz, perzsa király által küldi szeretetének jeleit, aki majd Isten nevében újra felépíti a lerombolt templomot. Isten ma is üzen és üzenete mindig biztató, új jövőt ígérő szó.

A második olvasmányban Szent Pál az efezusi híveknek kifejti a keresztény hivatás kegyelmi tartalmát, aminek lényege a keresztség által kapott új élet. A keresztény nem Isten önkéntese, hanem keresztény mivoltunk kegyelmi meghívás, ránk bízott kincs, amelyért felelősek vagyunk Isten és emberek előtt.

Az Evangéliumban Szent János leírja Nikodémus éjjeli kalandját, amikor titokban felkereste Jézust. Az evangéliumi beszámoló mély teológiát tartalmaz, amint ezt Szent János általában teszi, amikor Jézus tanítását ismerteti. De a Jézus és Nikodémus között történt találkozás és beszélgetés, mint esemény is, gazdag üzenetet közvetít mindannyiunk számára.

Figyeljük meg mindenekelőtt, hogy a kezdeményezés Nikodémustól jött. Éjnek idején kereste fel Jézust. Találhatott volna alkalmasabb időpontot is, hiszen Jézus napközben biztosan állandóan úton volt, vagy tanított, tehát szüksége lett volna éjjeli pihenésre. Mindennek ellenére nem utasította vissza Nikodémus alkalmatlankodását. Érdekes módon Nikodémus többes számban szólítja meg Jézust: “Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy…” Kár hogy nem tudjuk, kiknek a nevében beszélt Nikodémus, vagy kiknek a véleménye mögé bújt? Miért nem mert első személyben színt vállalni, hitet vallani? - Néha talán ez a mi helyzetünk is. Könnyebb mások mögé bújva élni, mint vállalni a kockázatot, hogy a magunk nevében álljunk ki az igazság mellett.

A folytatásból megtudjuk, hogy Jézus egy kérdésre válaszolt, amelyet Nikodémus fel sem tett. Jézus az újjászületésről beszélt neki. Válaszában alig titkolt kritika rejtőzik. Minta csak azt mondaná Nikodémusnak: „Szavaidnak nem sok értelme van, mert nincs fedezetük. Te megmaradtál annak, aki voltál, éjnek idején, titokban jössz hozzám, mások nevében beszélsz. Vallod, hogy Istentől jött tanító vagyok, mégsem követsz engem”. – Néha talán ez a mi bajunk is, amikor imáinkkal, kéréseinkkel Istenhez fordulunk. Jézus a legszívesebben minket is megfedne, hogy ne kétszínűsködjünk, hanem legyünk becsületesek vele szemben. Ez leginkább akkor eset, amikor arra hivatkozunk, hogy jók vagyunk, rendszeresen járunk templomba, stb., tehát megérdemelnénk, hogy Isten teljesítse minden kérésünket. Tényleg ennyire meg vagyunk győződve saját jóságunkról, vagy csak áltatjuk magunkat? Érdekes módon, mindig másokkal hasonlítjuk össze magunkat és mindig olyanokkal, akiket rosszabbaknak tartunk magunknál: én jó vagyok, mások meg rosszak. Sohasem jut eszünkbe a nálunk jobbakkal összehasonlítani magunkat.

Felfigyelhetünk továbbá arra, hogy Jézus csendes szemrehányása felingerelte az öreg Nikodémust, (ő maga nevezte magát öregnek!) akiből szinte kitört az ellenvetés. Ingerültségét még csak fokozhatta a tény, hogy Jézus valószínűleg harminc évvel fiatalabb volt nála. Két világ ütközött itt össze: egy idős ember élettapasztalata, tudása és bölcsessége, és egy fiatal tanító új világnézete.
Jézus továbbra sem bánik azonban Nikodémussal kesztyűs kézzel. Nikodémus csodálkozására, hogy miképpen születhetik valaki újjá, amikor már öreg, Jézus csendes cinizmussal válaszol: “Izrael tanítója vagy és ezt nem érted?”

Ezek után azonban a beszélgetés az egész Evangélium legmélyebb és legszebb igazságára irányul. “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen”.
Nagyszerű pszichológiát találunk ebben a jelenetben arra vonatkozóan, hogyan vezeti Isten az embert a hit igazságainak mind mélyebb megértésére. Lépésről lépésre vezet bennünket közelebb ahhoz az alapvető igazsághoz, amelyet maga Jézus fogalmazott meg örökszép szavakkal: „Mert úgy szerette Isten a világot…” Most rajtunk a sor, hogy odaálljunk Nikodémus mellé és ezeket a szavakat magunkra alkalmazzuk, éspedig egyes számban: „Úgy szeretett Isten, hogy egyszülött Fiát adta értem…”.