P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése Nagyböjt 3. vasárnapjára

MI LAKIK AZ EMBERBEN?
(Kiv 20, 1-17; 1Kor 1, 22-25; Jn 2, 13-25)

Nagyböjt harmadik vasárnapjának első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben Mózes kihirdeti a Tízparancsolatot. Nem tilalmak ezek, hanem az emberi méltóság megalapozói. Isten ma is gondunkat viseli, az Ő törvényei mindig a javunkra szolgálnak.
A második olvasmányban Szent Pál a korintusiaknak és velük együtt nekünk is azt üzeni, hogy a kereszt bölcsessége nem fogható fel az evilági tudományok logikája útján, vagyis, hogy a kereszt titka felé nem ésszel kell közelednünk, hanem szívvel.

Az Evangéliumban Szent János beszámol a templom megtisztításáról. Nem könnyű biztató, örömteli üzenetet kiolvasni ebből az evangéliumi szakaszból. Meglep bennünket Jézus szigora, fenyegető magatartása. Igaz, nem olvassuk, hogy használta is volna az említett ostort, vagy csak fenyegetésként vette kezébe, de így is furcsa képet fest a mi jóságos Jézusunk ostorral a kezében. Annál is inkább, mert valójában talán nem is a szerencsétlen árusok voltak a legnagyobb vétkesek, hanem azok, akik kihasználták őket, mert egész biztosan magas százalékot kellett nekik fizetniük a farizeusoknak és más templomi tisztviselőknek. Azoknak járt volna inkább az ostor. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy a kiűzött kereskedők nem ellenkeztek (protestáltak), hanem szó nélkül elhagyták a templomot, ami arra utal, hogy tudatában voltak viselkedésük rendellenességének.

Protestáltak viszont a zsidók, akik egyenesen csodajelet kértek Jézustól, hogy ezáltal igazolja magát és viselkedését. Jézus válasza nem elégítette ki őket, mert nem értették meg az utalást, hogy az ő teste is templom, amelyet ha lebontanak, azaz ha meg is ölik, harmadnapra Isten újra felépíti, vagyis feltámad.
Itt kezdődik ennek az evangéliumi jelenetnek az örömteli üzenete. Mindenekelőtt megtudjuk azt, hogy a Templom az Atya háza. Ez a mi templomainkra is érvényes. Istent mindenhol megtaláljuk, de minden templom Isten közelségének különleges helye. Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus tudatában volt annak, hogy egyetlen szava sem veszik el, amint ezt megjegyzi Szent János evangélista. Jézus ugyanis itt saját testéről beszélt és a tanítványok erre emlékeztek későbben és ennek alapján erősödött meg hitük. Nekünk is meg kell tanulnunk hosszú távon értelmezni a dolgokat, értelmezni az eseményeket, mint ahogyan Isten is hosszú távon lát mindent. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy egyetlen múltbéli vagy jelen tapasztalatunk sem hiábavaló, hanem hosszú távon egész biztosan beépül majd egy tágabb keretbe és rádöbbenünk arra, hogy Isten vezette lépéseinket.

Az evangéliumi szakasz súlyos szavakkal zárul: “Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat, s nem szorult rá, hogy bárki is fölvilágosítsa az emberről, tudta, mi lakik az emberben”. Tényleg, mi lakozik az emberi szívben? Az emberi szív kifürkészhetetlen mélység és nincs az, ami bele ne férne: jó és rossz. A történelem során az ember elkövetett minden elképzelhető gonoszságot. A mi szívünkben is ott lappang az ellenségeskedés, az önzés és még sok más negatív tartalom. Az ostorral fenyegetőző Jézus talán nem tetszik nekünk első tekintetre, de ha másokra gondolunk, akkor esetleg vonzóvá válik. Néha mi is szeretnénk, ha megtisztítaná az Egyházat mindazoktól, akikről mi úgy véljük, nem oda valók: a primitívek, a zajongó fiatalok, a volt kommunisták. De ha így gondolkodunk, akkor esetleg nekünk sem jutna hely az Egyházban, mert az Egyház nem részvénytársaság, amelybe valaki betársul, hanem Isten népe, amelyben mindenkinek helye van. Végül gondoljunk arra, hogy Jézus a templomból csak azokat űzte ki, akik ott földi javakat kerestek, nem pedig lelki vigaszt. Mi azért keressük Jézust, mert hisszük, hogy nála találjuk meg életünk értelmét és lelkünk békéjét.

Jézust nem kellett felvilágosítani az emberről, mert Ő jól tudta, mi lakik az emberben. Isten ma is ismeri az embert, nem kell tehát kapkodnunk, hogy vajon látja-e Isten mi történik itt a földön, mennyire elburjánzott a rossz? Persze, hogy látja, tudja és cselekszik. De most is hosszú távon. Keresztény hitünk egyik szép erénye a remény, a jövőre való irányultság. Merjünk hinni a „jobb jövőben”, amely mindig Isten felé mutat.