25 éve hunyt el Karl Rahner teológus – P. Szabó Ferenc megemlékezése

A XX. század legnagyobb katolikus teológusai között tartjuk számon a német jezsuita Karl Rahnert (1904-1984), aki 25 évvel ezelőtt hunyt 80 éves korában. A fiatalabb nemzedék, papok és világi értelmiségiek talán már nem sejtik, mit jelentett a teológiakutatásban és –tanításban a fiatal Karl Rahner fellépése már az ötvenes években, jóval a II. vatikáni zsinat előtt. Azt szokták mondani, hogy „leporolta” az iskolás teológiát, újrafogalmazta a lényeges kérdéseket az istenmegismerés és a krisztológia területén. Felhasználta a kanti kritikából kiinduló belga jezsuita Joseph Maréchal transzcendentális módszerét, valamint a heideggeri egziszetncializmus létértelmezését. A II. vatikáni zsinat előtt és alatt, kapcsolódva az „új teológia” címkéje alá sorolt nagy francia teológusok, Henri de Lubac és társai úttöréséhez, a németek, Rahner, Ratzinger, Küng és mások, döntő szerepet játszotta abban, hogy a zsinat 2.ülésszakától kezdve a haladó teológia egyre inkább benyomult a dokumentumok megfogalmazásába.
Karl Rahner egyes művei magyar fordításban is megjelentek. Itt mindenekelőtt összegező nagy művét, A hit alapjai címűt említem, amely Nyíri Tamás és Endreffy Zoltán fordítói munkájának köszönhető. Rahner bibliográfiája több, mint 4000 címet számlál. Összes műveinek kiadása folyamatban van, eddig 25 kötet jelent meg (20.000 oldal!), 32 kötetre tervezik. Számos nyelvre lefordították, világszerte tanulmányozzák és tanítják. Karl Rahnert Franz König bíboros hívta meg a zsinatra teológiai tanácsadójának. XXIII. János pápa csakhamar kinevezte zsinati szakértőnek. A zsinati atyáknak jelentős segítséget nyújtottak a teológusok, pl. Fings kölni bíboros számára fontos volt Ratzinger. Rahner egyik interjújában hangsúlyozta, hogy a zsinat mindvégig közös munka volt. Olyan zsinati atyák, mint Alfrink, Suenens, Döpfner és Frings bíborosok ténylegesen hallgattak teológiai tanácsadóikra, ami nem tetszett Lefebvre érseknek.
Karl Rahnert sokszor rossz értelemben vett „újítónak” tartják. Valójában a helyes értelemben vett Hagyomány embere volt, miként az ún. „új teológia” nagyjai, Henri de lUbac jezsuita vagy Yves Congar domonkos teológus. A nagy egyházi teológiai hagyomány folytonosságát megőrizték, de válaszoltak a modern szellemiség kihívásaira. Rahner nem ismételte a tegnapi iskolás teológia téziseit, hanem újrafogalmazta a kérdéseket, integrálva az egzisztencializmus és a perszonalizmus pozitív eredményeit. Rahner kevésbé hivatkozott a Szentírásra és a patrisztikára, mint az említett Lubac és Congar, inkább bizonyos alapvetést, antropológiai és metafizikai megfontolásokat végzett el, felhasználva és továbbfejlesztve a már említett Maréchal-féle transzcendentális módszert. Megfontolásainak középpontjában az ember és Isten viszonya áll: Isten önközlése az Istenember, Jézus Krisztus műve révén. Rávilágított arra, hogy a modern ember számára sokszor távolinak tűnő Isten jelen van kegyelme, a feltámadt Krisztus Lelkének működése révén életünkben és a történelemben. Sokszor nagyon elvont teológiája azért támpontokat nyújt a lelkipásztorkodáshoz és a keresztény lelkiség megalapozásához is.
Karl Rahner egyik előadásában a mai katolikus teológia szerepét így jellemezte:
„A teológiának a hitről kell számot adnia a világ előtt, a világ ateizmusa és értetlensége előtt….Hogyan lehet ma még hinni Istenben? (…) A teológia nem lehet a ma még hívők kicsiny és egyre fogyó csoportjának ezoterikus gettónyelve…A mai teológia nyelvének offenzív nyelvnek kell lennie, amely be tud hatolni a nem hívők világába. (…) A teológiának, mint minden korban, ma is egyházi teológiának kell lennie…De téves leegyszerűsítés, ha azt mondják, hogy pusztán a Tanítóhivatal tanítását kell kifejtenie…Viszont igaz, hogy a katolikus teológiának őszintén tiszteletben kell tartania a Tanítóhivatal normatív szerepét.”
Rahner már jóval a zsinat előtt kiemelkedő szerepet szánt az egyházban a világi hívőknek, akik „otthon” vannak a világban családi életük és foglalkozásuk révén. Követelte a szabad szólást az egyházban. Nem kell elfojtani a lelket, a karizmákat. Szükség van az egészséges pluralizmusra. Az alázat, a szeretet és a szolgálat szelleme szükséges a helyes keresztény magatartáshoz, e nélkül az ökumenizmus és a más vallásokkal, világnézetűekkel lehetetlen.

Karl Rahner három nappal 1984. március 27-én bekövetkezett halála előtt egy innsbrucki klinikáról sokszorosított levelet írt barátainak, hogy köszönetet mondjon mindazoknak – több százan voltak – akik 80. születésnapján köszöntötték, illetve Freiburgban és Innsbruckban nagyszabású ünnepi akadémiát szerveztek tiszteletére. A levélbern azt írta, hogy minden bizonnyal pár hetet a szanatóriumban kell töltenie…Temetése április 4-én az innsbrucki jezsuita templomból indult. A gyászjelentés mottójául egyik írásából a következő szavaat vették: „Az ember vágyakozva várja, hogy a szeretett Iste személyes, egyedülálló és boldogító közelségébe kerüljön. Oro fiat illud, quod tam sitio.” E latin idézet az Aquinói Szent Tamás-nak tulajdonított Adoro Te kezdetű himnuszából való, jól kifejezi az örök élet kapujában álló jezsuita teológus hívő meggyőződését: „Add meg, Uram, amit úgy szomjazom!” Karl Rahner egész élete és teológiai kutatása nem volt más, mint a megérthetetlen , de életünkben jelen levő Isten misztériumának keresése, a teljes Élet szomjazása. Minden kérdést visszavezetett a
Misztériumra, és végül nem maradt más, mint az imádás, ahogy az említett eucharisztikus himnuszban énekeljük: „Adoro Te, devote , latens Deitas”, Rejtőző Istenség, hittel áldalak.