A kietlen puszta gazdag üzenete – P. Szentmártoni Mihály elmélkedése Nagyböjt első vasárnapjára

Nagyböjt első vasárnapjának első olvasmánya a Teremtés könyvéből vett szakasz, amelyben Isten Noéval és utódaival kötött szövetségéről olvasunk, valamint arról, hogy Isten megígérte, hogy nem pusztítja el sem az embert, sem a világot. Biztosítékként a szivárványra hivatkozott, amelyik ma is azt a benyomást kelti bennünk, mintha összekötné a föld két sarkát és átölelné a mindenséget. Jó tudni, hogy Isten ma is tenyerén hordozza a világmindenséget.
A második olvasmányban Szent Péter Isten türelmére hívja fel figyelmünket, aki Noé idejében türelmesen várt arra, hogy az emberek magukra ébredjenek. Isten ma is türelmes, de ez nem mentség arra, hogy az ember úgy éljen, mintha nem tartozna Istennek felelősséggel tetteiért.
Az Evangéliumban Szent Márk röviden, szinte tőmondatokban beszámol arról, hogy Jézus kiment a pusztába. Fontoljuk meg, kik ennek az evangéliumi szakasznak a szereplői?
Az első evangéliumi szereplő a Szentlélek. Megtudjuk, hogy a Lélek ösztönözte Jézust arra, hogy menjen ki a pusztába. Vajon miért tette ezt a Szentlélek? Mi nem ilyennek ismerjük Őt. Azt mondjuk róla, hogy Ő a békesség, a szeretet és a jóindulat Lelke. Figyeljük meg azonban az igét: a Lélek nem kényszerítette, hanem ösztönözte Jézust, hogy menjen ki a pusztába. Ez arra utal, hogy Jézus figyelmes volt a benső ihletekre. A Szentlélek állandóan ihlet minket is. Lehet, hogy ezek az ihletek első tekintetre nem lelkesítenek bennünket, de higgyünk abban, hogy a Szentlélek jobban tudja, mint mi, merre kell indulnunk és hová akar vezetni bennünket.
A második evangéliumi szereplő Jézus. Ismét kérdezhetünk: „Miért ment ki Jézus a pusztába?” A pusztába nem kirándulni megy az ember, hanem csak akkor megy ki oda, ha bármi oknál fogva rákényszerül erre. Mert a pusztában veszélyek leselkednek az emberre, kísértéseknek van kitéve, feltörnek benne az alapvető ösztönök és szükségek, és magára van hagyatva. A pusztában Jézusnak egyedül kellett megbirkóznia a kísértéssel. A mi életünkben is vannak nehézségek, amelyekkel egyedül kell megküzdenünk, harcok, amelyeket egyedül kell megvívnunk. Ezekhez kell a Szentlélek kegyelmi támogatása.
Ennek az evangéliumi eseménynek azonban igazi szereplője a „puszta”! A puszta bibliai fogalom. A kiválasztott nép a pusztában bolyongott negyven éven keresztül, Keresztelő Szent János a pusztában készült elő nyilvános fellépésére. Jézus is a pusztába vonult ki, hogy felvállalja messiási küldetését. A pusztának sokrétű üzenete van.
A puszta szegénynek tűnik, de nagy gazdagságot rejt, például bölcsességgel ajándékoz meg bennünket. Segít bennünket abban, hogy felfedezzük az igazán lényeges dolgokat: a városban a bankra gondolunk, az autóra, meg a kiadásokra, a pusztában az életre gondolunk és akaratlanul is felszínre kerülnek a legfontosabb kérdések, mint pl. az, hogy miért élünk?
A puszta magánya segít bennünket abban, hogy újra megtaláljuk emlékeinket: zsebnaptárunk ugyan emlékeztet bennünket arra, hogy mit kell tennünk, de a pusztában arra gondolunk, hogy minek kell lennünk.
A puszta felfedezteti velünk a jelent: a városban állandóan a jövőre gondolunk vagy a múltra és elfelejtünk a jelenben élni. A pusztában csak „most” van, és ezt a jelen pillanatot kell élnünk annak teljességében. A pusztában nem lehet könnyelműen élni. Az ember vagy él, vagy meghal.
A pusztában megtanulunk jobban tájékozódni: a városban olyan épületek alapján tájékozódunk, mint iroda, iskola, üzlet, stb. A pusztában megtanulunk tájékozódni a napfény és a csillagok ragyogása, a vízforrás, vagy a dombok alapján. A pusztában segít bennünket az, ha felfelé nézünk, az égre, a csillagokra, amire nemigen gondolunk a városban, ahol inkább az utat nézzük, nehogy valamiben megbotoljunk.
A pusztában megtanulunk alkotni: a városban arra megyünk, amerre a többiek, mindig a már kiépített utakat követjük. A pusztában nincsenek utak; ki kell azokat taposni, és ezt nekünk kell megtennünk. Csak azt tudjuk, hová akarunk eljutni, de az utat nekünk magunknak kell kiválasztanunk.
A pusztában felfedezzük az egyszerű dolgok szépségét; a városban legtöbbször a drága dolgok kötik le figyelmünket. Ellenben a pusztában a legértékesebbek a legegyszerűbb dolgok: egy kis víz, kenyér, árnyék; mennyibe kerül egy kis árnyék? A városban sohasem gondolunk rá, pedig milyen szép az árnyék!
A pusztában megtanulunk odafigyelni: a városban a zaj és a kiabálás megsüketítenek bennünket, a hallásunk szinte eltompul. A pusztában viszont megnyílnak füleink a legkisebb zörrenésre is. Még a szél dúdolását is halljuk. Odafigyelünk lényünk mélyére, annak mozdulataira.
A pusztában rádöbbenünk saját gyöngeségünkre és határainkra is: annak ellenére, hogy az ember sok mindent meghódított, itt felfedezi, hogy egy kis víz hiányában elveszett. Ám ebben a gyöngeségben az ember felfedez egy nagyságot is: a másik jelenlétét. Szükségünk van másokra ahhoz, hogy megmaradjunk. Nem lehet egyedül élni. Felfedezzük az embereket egyszerűségükben, titulusok nélkül, mint testvéreket és barátokat. De mindenek fölött felfedezzük a Másikat: rádöbbenünk arra, hogy Isten kezében vagyunk és rábízzuk magunkat Gondviselő szeretetére.
A mai ember fél a pusztától, a magánytól. Nagyböjt a pusztába vonulás ideje. Ne féljünk tőle. Fogjuk meg Jézus kezét és lépjünk be vele lelkünk magányába, ahol ismét meghallhatjuk a puszta gazdag üzenetét.