Keresztény hitünk három dimenziója - P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 5. vasárnapra

Az évközi ötödik vasárnap első olvasmányában Jób tűnődik életének értelmén. Látja a sok kínt és szenvedést, ami rá szakadt, de nem esik kétségbe. Sejti, hogy ez a földi élet nem minden. A mi szenvedésünket is csak az örökkévalóság távlatában tudjuk elviselni.
      A második olvasmányban Szent Pál megosztja a korinthusi hívekkel értük érzett aggodalmát: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek”. Aztán hozzáteszi, hogy mindezt az evangéliumért teszi. Ez nekünk szánt üzenet: az Evangélium nem csak kedves olvasmány, hanem másokért vállalt elkötelezettség.
      Az Evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus sok beteget meggyógyított. A gyógyulások után egy érdekes párbeszédről számol be az evangélista.  „Mindenki téged keres” – olvassuk az apostolok megjegyzését. Valószínűleg jó szándékkal mondták ezt, talán némi büszkeség is kicsengett szavaikból, hiszen ők is ennek az egyre népszerűbb Mesternek a tanítványai. De Jézus nem igen hallgatott ezekre a szavakra. Ő a jövő kategóriáiban gondolkodott, már azokat az embereket látta, akikhez még mennie kell. Feszültség a múlt és a jövő között. Ezt vallotta Szent Pál is, amikor kijelentette, hogy nem a múltat nézi, hanem ami még előtte van.
      Az első beteg, akit Jézus meggyógyított, Péter anyósa volt. Igen szép jelenet tárul szemünk elé. Egy idős asszony, aki lázas betegen fekszik. Nem ő kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg, hanem mások. Jó emberek, akik nem magukra gondolnak, hanem másokra. Ekkor Jézus odament a beteghez és kézen fogva fölsegítette.  Jézus gyöngéd, szinte anyai mozdulattal emelte föl a beteget. Ez a mi Jézusunk, ilyen Ő ma is.
      A folytatásban megtudjuk, hogy mikor beesteledett, sok beteget vittek Jézushoz, hogy gyógyítsa meg őket. Megtudjuk, hogy az egész város ott tolongott az ajtó előtt. Vagy Márk evangélista túloz, vagy a városnak mondott helység nem lehetett túlságosan népes. Szent Márk Evangéliuma tulajdonképpen katekézis. Kár, hogy nem egy mondattal korábban kezdődik az olvasmány. Előtte ugyanis megtudjuk, hogy Jézus a zsinagógában volt, ahol tanított. Amikor kijött, egy megszállottat gyógyított meg. Az emberek nagyon elcsodálkoztak ezen, és azt kérdezgették, hogy ki lehet ez az ember? Ezután következik Péter anyósának, majd sok más betegnek a meggyógyítása. Mintegy záróakkordként megtudjuk, hogy hajnaltájban Jézus elvonult egy elhagyatott helyre imádkozni. Figyeljük meg a sorrendet: Jézus hirdette az igét, betegeket gyógyított, azaz gyakorolta a felebaráti szeretetet, majd visszavonult a magányba, hogy ott egyedül imádkozzon. Figyeljük meg a sorrendet is: Isten, másik ember, én. Ez hitünk három dimenziója.
      Isten igéje az alap, amelyre hitünk épül. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, hogy nem az ember szólította meg Istent, hanem Isten szólította meg az embert. A kinyilatkoztatás azt is jelenti, hogy nem az ember tornászta fel magát Isten megismerésére értelmi képességei révén, hanem Isten mondta el magáról, hogy ki Ő, vagyis, hogy jóságos, szerető Atya. A kinyilatkoztatás harmadszor azt jelenti, hogy az ember nem magától jutott el önmaga ismeretére, hanem Isten üzente neki, hogy minden egyes ember az Ő szeretett gyermeke, vagyis, hogy emberi méltóságunk megalapozója istengyermekségünk valósága.
      Az emberszeretet a keret, amelyben hitünket megéljük. Szent Pál tanításában minden karizma, vagyis minden kegyelmi ajándék, minden talentum azért van, hogy szolgáljunk vele másoknak. Erre gyakrabban kellene gondolnunk. Az egészség Isten ajándéka, és ha valaki egészséges, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy önzően örüljön neki és élvezze az életet, hanem azért, hogy képessé tegye őt mások megsegítésére. A jólét Isten ajándéka, és ha valaki anyagilag be van biztosítva, akkor ezt Isten nemcsak azért adta neki, hogy a bankba rakja pénzét, hanem azért, hogy rajta keresztül adjon azoknak is, akiknek nem jutott ki bőségesen az evilági javakból.
      A személyes ima az erőforrás, amely élteti hitünket. Az ima odafordulás Istenhez, akit dicsőítünk, akinek mindenért hálát adunk, és akitől kérjük bűneink bocsánatát. De a keresztény imának van egy másik jellegzetessége is. A keresztény sem saját magáért imádkozik, hanem másokért is. Ma rengeteg szükség van a világban, amelyek mind arra várnak, hogy imáinkban Istenhez vigyük azokat. Imádkoznunk kell a békéért, a szenvedőkért, az éhezőkért, az üldözöttekért, a haldoklókért, röviden, mindenkiért, aki legjobban rászorul imánkra, amint azt a Rózsafüzérbe betoldott imában ismételjük minden tized után. Biztosan Jézus is, miután egész nap gyógyított és utána elvonult imádkozni, hálát adott az Atyának minden csodatettéért, majd pedig átadta neki az összes szenvedőt, akik korábban hozzá fordultak és azokat is, akik majd utánuk fognak következni. Jó tudni, hogy ezek között voltunk már akkor mi is, vagyis, hogy Jézus már akkor, amikor meggyógyította Péter anyósát és sok más beteget, ránk is gondolt és imádkozott értünk.