„Minden szerzetesi hivatás a Krisztussal való személyes találkozás története” – Renátó kármelita gondolatai az Istennek szentelt élet napja alkalmából

A római Teresianum Pápai Fakultás teológia hallgatója, Béri László Renátó kispap már 6 éve tagja a Terézi Kármelita rendnek. Műsorunkban így vallott hivatásáról:

„Február 2-án, Urunk templomban való bemutatásának ünnepén az Egyházban azokra a keresztény testvéreinkre és nővéreinkre gondolunk, akiket összefoglalva csak így hívunk: szerzetesek. Ezen a napon talán néhányan feltesszük a kérdést: kik is a szerzetesek, és hogyan válik valaki azzá? Engem is gyakran megkérdeznek: miért megy el egy fiatal szerzetesnek a XXI. században? Azt hiszem egy szerzetesnek először önmagának kell feltennie ugyanezt a kérdést, mielőtt valaki másnak erre válaszolna. Talán ez a február 2-a is egy jó alkalom, hogy ne csak mások, hanem mi magunk is szembenézzenek ezzel a kérdéssel: ki vagyok én, mint szerzetes?

Ha magamnak tudok megnyugtatóan válaszolni, akkor talán másoknak is sikerül. Mikor én is feltettem magamnak ezt a kérdést, legelőször az életem története tárult szemem elé. Minden szerzetesi hivatás lényegében egy történet, egy keresésnek, egy megérintettségnek, egy elköteleződésnek a története. Úgy is mondhatnám: evangéliumi történet, hisz az evangélium nem más, mint Krisztus és az ember találkozásának a története, mely találkozásokból mindig egy új világ születik.

Így volt ez nekem is, az én történetemben: 16 éves voltam, amikor Jézussal, mint engem szerető valóságos személlyel találkoztam és 19, amikor jelentkeztem a Terézi Kármelita rendbe, amelynek már 6. éve vagyok tagja. Túl egyszerűen hangzik? Ahogy az évek múlásával egyre jobban megértettem: igen, ilyen egyszerű az egész. Azt hiszem nem szabad túlságosan lelki vagy misztikus magyarázatot adnom minderre, nehogy bárki is azt gondolja, hogy az én történetem különlegesebb vagy kiváltságosabb, mint bárki más története, nehogy valaki „bennfentesnek” gondoljon Istennél vagy olyannak, aki már csak az „égi szférákban” él.

Ha valódi választ akarok adni az engem kérdezőnek, hogy ki vagyok én, azt kellene neki mondanom: keresztény vagyok, mint te, Jézus Krisztushoz tartozom, akárcsak te. Nem vagyok több vagy kiváltságosabb senkinél. Az életem legfontosabb realitása az, hogy Krisztusé vagyok, és ő akar és szeret engem feltételek nélkül. De hát, keresztény testvérem, téged mi választana el ettől a csodálatos valóságtól? Azzal, hogy keresztény vagy, már mindez a tiéd. Istennel nem az a puszta valóság egyesít, hogy van-e feleséged, férjed, gyermeked, vagy nincs; nem az, hogy szerzetesházban élsz vagy családban, nem az hogy milyen mértékben vesznek körül a világ dolgai. Istenhez egyedül és kizárólag a hit, a remény és szeretet kapcsol, ezen erények gyakorlása az, amely szorosabbra fűzi Isten és ember kapcsolatát. És hát erre nem csak a szerzetesek képesek, hanem mindenki, aki vágyik arra, hogy Istennel boldog és teljes kapcsolatban éljen.

Ha nekünk, szerzeteseknek, mégis van egy különleges feladatunk az Egyházban, akkor az nem lehet más, mint hogy életünkkel és szavainkkal azt segítsünk megérteni minden kereszténynek és minden embernek, hogy Istennél nincs fontosabb valóság az életben, a minket körülvevő világ, emberi kapcsolataink és boldogulásunk egyedül Őbenne nyernek valódi értelmet és új horizontot; hogy ez a világ elmúlik (1Kor 7,31), de az Úr örökre megmarad; hogy nincs semmi és senki, aki elszakíthatna Krisztus szeretetétől (Rm 8,39).

Végezetül kívánom, hogy ez a február 2-ai ünnep legyen minden keresztény számára egy megerősítő tapasztalat, hogy bármilyen életformában élünk is mindig Krisztus legyen az első és egyetlen, az Alfa és az Omega, hogy általa megtanuljunk testvéri szeretetben élni, mely az egyetlen jel, ami által a világ hinni fog Őbenne”.