Salvatore Quasimodo költészetéről - P. Szabó Ferenc tanulmánya

Negyven éve hunyt el Salvatore Quasimodo sziciliai költő. Az Osservatore Romano dec. 29-3o-i számában Domenico Marafiotti teológiai professzor nagyobb tanulmányban mutatja be az 19o1-ben született költő világnézetét. E tanulmányból veszünk át néhány gondolatot, idézve pár költeményét Szabó Ferenc fordításában.

Nehéz behatolni Quasimodo bonyolult, ellentétekkel terhes lelki világába. Ismert barátsága La Pirával, Firenze volt szent életű polgármesterével, ugyanakkor az is, hogy közel állt az olasz kommunista párthoz. Szerette és csodálta Assisi Szent Ferencet és a ferences szellemiséget, ugyanakkor lelkesen üdvözölte az első szovjet szputnyikot. Fáradhatatlanul kereste az élet értelmét. Költészetét áthatja az emberi állapotnak mint magánynak és fogságnak megtapasztalása, valamint a felszabadulás és a béke utáni vágyakozás. 1947-ben egy assisi kongresszus szervezőjének ezt nyilatkozta: „Boldogabb lennék, ha a költészet igazsága helyett az igazság költészetéről beszélhetnék.”

Költeményeiben kifejezi Szicília és népe iránti szeretetét. Meglepő képeinek gazdagsága. Verseinek gondolatmenete szaggatott. Hallgassuk meg egyik derűs költeményét. (Halott gitárok.) Gyakoribbak azonban a sötétebb tónusú versek. A létezés fájdalmán kívül Quasimodo költészetében helyet kap az igazságtalanság, az erőszak és a háború elleni tiltakozás Nagyon személyes a kapcsolata Krisztushoz,a keresztre feszítetthez, akiben az ártatlanul szenvedők jelképét és képviselőjét látja. (Nap nap után) Ez a költemény a második világháború szörnyűségeire emlékezik. Quasimodo élesen elítélte a háborút, kifejezetten a náci megszállás atrocitásit. (1944. január 19).

A költő magányából, egzisztenciális szorongásából igyekszik kitörni, amikor egy meg nem nevezett Valakihez fohászkodik. A Valakit nem szükséges megnevezni – vallja -, mert mindenki tudja, hogy kicsoda Ő. Máskor kifejezetten Istenhez fohászkodik, a Csend Istenéhez, hogy tárja ki magányosságát.(Thanatosz athanatosz)

Reménytelenség és remény között feszült Quasimodo élete. Végül győzött a reménység. Kevéssel 1968 februárjában bekövetkezett halála előtt egy interjúban kijelentette: „Nem vagyok ateista (…) Várakozom, mint Szent Ágoston. Ez a hit várakozása.”