Testben való létünk - az egyház és a szexualitás – P. Szabó jegyzete

Az Isten Fia megtestesülésének ünnepére jelent meg az Osservatore Romano dec. 24-i számában egy könyvismertetés kapcsán két cikk: „Az egyház és a szexualitás a történelemben” címmel. Alain Besançon vezércikke azt a hamis közvéleményt cáfolja, hogy a katolikus egyház tanítása alapvetően akadályozta a szerelem gyönyöreit és az egészséges szexualitás kifejlődését. Timothy Verdon pedig ismerteti két nő szerző most megjelent könyvét: „Ketten egy testben. Egyház és szexualitás a történelemben.” – A kötet a Szentírás néhány szövegét veszi vezérfonalul történelmi vizsgálódásában: Teremtéstörténet, Énekek éneke, Efezusi levél 5, stb. Lényegében Krisztus és Jegyese, az Egyház szeretetkapcsolatát illusztrálják, és pedig az Efezusi levél 5, 21-33 tanítását domborítva ki, ahol az Apostol a házastársak kapcsolatát Krisztus és az Egyház jegyesi kapcsolatához hasonlítja, visszautalva Ter 2,24-re is: Krisztus szerette az egyházat, feláldozta magát érte, Krisztus Feje az egyháznak, Testének, mi pedig e Test tagjai vagyunk. A teremtéstörténetet idézve a férfi elhagyja atyját és anyját, feleségéhez csatlakozik, és a kettő testben egy lesz. „Nagy ez a titok, én Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom.” Pál tehát a házastársak szerelmi kapcsolatát Krisztus és az Egyház jegyesi viszonyával világítja meg. Az egyházatyáknál és végig a középkoron ez a teológiai magyarázat kibontakozott, továbbá – főleg a misztikában – az Énekek éneke jegyeseinek szerelmi kapcsolatát Isten és a lélek egyesülése jelképének tekintették.

A témához kapcsolódik P. Szabó Ferenc jegyzete „Testben való létünk” címmel.
Testben való létünk teológiájának alapja a megtestesülés. Az egyházatyák maximája a lényegre mutat rá: caro: cardo salutis , a test az üdvösség sarkpontja. Hogy a kereszténység milyen méltóságra emelte az emberi természetet, a testet és a lelket együtt, azt az a tény mutatja, hogy Isten Fia megtestesült, testben élt, szenvedett és feláldozta magát értünk a kereszten, majd testében is megdicsőült. A mi testünkre is feltámadás vár, mert majd a misztikus Test tagjai követik a Főt a megdicsőülésben.
Az egyházatyák Szent Pál nyomán hivatkoznak még a test feltámadására és az Eucharisztia misztériumára. Tény azonban az, hogy – főleg a manicheizmusból megtért Szent Ágoston befolyására – egyes írók a testiség-szexualitás és a bűn között olyan kapcsolatot teremtenek, ami az antik, görög-római filozófusoknál ismeretlen volt. Michel Foucault francia filozófus a szexualitás történetéről szóló monográfijában azt bizonygatja, hogy a szexuális gyönyör csak a keresztény érában lett gyanús vagy erkölcsi gond. Tény az, hogy a keresztény aszkézisben, morálisban voltak túlzások, sőt eretnek elhajlások is e téren, de az egyház hivatalos tanítása szerint a keresztény mindenben Isten szándékát és akaratát keresi, a testet a Szentlélek templomának tekinti. Szent Pál írja a Korintusiaknak (lKor6, 12kk): Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává…A test nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért. Isten az Urat föltámasztotta s minket is föl fog támasztani hatalmával…Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja...Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma.”

E teológiai megfontolások után néhány megjegyzést fűzünk még testben való létünk és a szexualitás pozitívabb szemlétét és a perszonalista filozófia szempontjait tartva szem előtt. Az ember megtestesült szellem. Testem nem puszta tárgy, amelyet birtokolok, hanem – Gabriel Marcel katolikus filozófus szerint - én a testem is vagyok. A katolikus filozófia – ellentétben bizonyos platonista felfogással – vallja a test és a lélek lényegi egységét. A lélek átjárja a testet, nem lehet a kettőt szétválasztani, miként nem lehet elválasztani a mosolyt az arctól.

A nemileg meghatározott test tehát a személy kifejezése a világban, a másokkal való kapcsolat nyelvezete, kezdve a családi és társadalmi érintkezéstől a szerelmi kapcsolatig, sőt részt vesz az imában, az Istennel való kapcsolatban is. A test bizonyos szempontból korlátozza is a személyt. Ösztönei, heves indulatai, egészsége és betegsége, fogyatékosságai, gyönyörei és fájdalmai mélyen érintik. A szexualitás még megkettőzi a korlátoltság tudatát. Én, a férfi nem vagyok nő, és megfordítva. A férfi-nő kettősség megjelöli az emberi állapotot. A nemiség szinte minden életmozzanatban és síkon megnyilatkozik: a tekintettől és a kézfogástól, a flört ezer változatán és a szerelmi álmokon át az elfojtott vagy kielégített gyönyörig. A cölibátust vagy szüzességet választó férfi vagy nő, vagy a házasságban élők másként élik meg testi, nemileg meghatározott létüket. A házasságban élő férfi és nő a testi örömökön és egymást kiegészítő élményeiken túl részt vesznek életfakasztó tevékenységükkel a teremtés művében. Az önként vállalt szüzességben, cölibátusban élők szublimált (nem elfojtott) nemisége a szolgáló szeretetben gyümölcsözik.

A keresztény hívő számára tehát a test nem a gyönyör eszköze, hanem közvetítő a világ, az én és a többi személy, végül az én és Isten között. Isten Fia megtestesülése, testünk megváltása és a feltámadás fényében a nemileg meghatározott test hallatlan méltóságra emelkedett. A hívő keresztény végső soron a testet a Szentlélek templomának tekinti. Ezzel relativizálja a szexualitást, miként minden más valóságot is az Isten országa és a végső megdicsőülés távlatában. A keresztény nem bálványozza a testi élvezeteket, nem eszem-iszom, hanem ahogy Szent Pál írja a Rómaiaknak (14, 17) „Isten országa, igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben”.