Krisztus az a csillag, amely legyőzi a válság és az erőszak árnyait a világon - A pápa homíliája Vízkereszt ünnepén

XVI. Benedek epifánia, Urunk megjelenése ünnepén délelőtt szentmisét mutatott be a Szent Péter bazilikában. Homíliája elején emlékeztetett az ünnep többszörös jelentésére: a latin hagyomány szerint a napkeleti bölcsek meglátogatták a gyermek Jézust Betlehemben, tehát úgy értelmezték az eseményt, hogy a pogány népeknek megnyilvánult Izrael Messiása. A keleti hagyomány viszont Jézusnak a Jordánban történt megkeresztelkedését helyezi előtérbe: a mennyei Atya egyszülött Fia megjelent a Szentlélektől felszentelve. Harmadik jelentés: János evangéliuma a kánai menyegzőn történt csodával illusztrálja Jézus isteni dicsőségének „megjelenését”. Mi, az Újszövetség papjai - fűzte hozzá a Szentatya - naponta tanúi vagyunk a csodának az Eucharisztiában: az egyház az Úr valamennyi misztériumát ünnepli ebben a szentségben, amelyben kinyilvánítja és egyben elrejti dicsőségét. „Adoro te devote, latens deitas”- "Rejtőző Istenség, hittel imádlak”.

A pápa ezután emlékeztetett arra, hogy a 2009-es év, amely negyedik centenáriuma Galileo Galilei első távcsöves megfigyeléseinek, különleges módon a csillagászatnak lesz szentelve. Erre különös figyelmet kell fordítanunk, minthogy a napkeleti bölcsek elbeszélésében olyan fontos szerepe van a csillag jelképének. Minden valószínűség szerint e bölcsek csillagászok voltak. Palesztinától keletre, talán Mezopotámiában látták, hogy megjelent egy csillag, és ezt az égi jelenséget úgy értelmezték, hogy egy király, a Számok könyve szerint a zsidók királyának születését jelezte. Az egyházatyák Máté evangéliumának elbeszélésében egy bizonyos kozmológiai „forradalmat” láttak, amelyet Isten Fiának a világba lépése okozott. A pápa itt idézett Aranyszájú Szent Jánostól és Nazianzi Szent Gergelytől egy-egy szakaszt, amelyeknek jelképes és teológiai értelme világos: Jézus születése hatással van a kozmoszra. Míg a pogányok istenítették a kozmosz elemeit és erőit, addig a keresztény hit, a bibliai kinyilatkoztatás csúcsán az egyetlen Istent, a mindenség Teremtőjét és Urát szemléli.

Mert az isteni szeretet, amely Krisztusban megtestesült, a teremtés alapvető és egyetemes törvénye. Ezt nem költői, hanem valóságos értelemben kell venni. Egyébként így értette Dante is, amikor így zárja a Paradicsomot és az egész Isteni Színjátékot: Isten, „a szeretet, aki mozgat napot és minden csillagot”. Ez azt jelenti, hogy a csillagokat, a növényeket, az egész mindenséget nem a vak erő kormányozza, nem egyedül az anyag erőinek engedelmeskednek. A pápa itt utalt a reményről szóló enciklikájára (Spe salvi, 5). Hitünk szerint nem a kozmikus elemeket istenítjük, hanem ellenkezőleg, mindenben és minden felett egy személyes akaratot látunk, Isten Lelkét, aki Krisztusban mint Szeretet nyilatkozott meg. Isten teremtő szabadsága kormányoz mindent, nem mint valami hideg és névtelen motor, hanem mint Atya, Jegyes, Barát, Testvér, Logosz, Ige-Értelem, aki egyesült halandó testünkkel egyszer s mindenkorra, teljesen osztozott állapotunkban, kinyilatkoztatta kegyelme hatalmát. A kereszténységben tehát különleges kozmológiai felfogás van, amely a középkori filozófiában és teológiában nagyszerű kifejezést talált. Ennek napjainkban is vannak új érdekes jelei, hála több tudós hitének és szenvedélyének, akik Galilei nyomdokain haladva, nem mondanak le sem az észről, sem a hitről, hanem mindkettőt mélyen egyesítik, és azok kölcsönösen megtermékenyítik egymást.

A keresztény gondolkodás a kozmoszt egy könyvhöz hasonlítja, ezt tette maga Galilei is, mivel úgy szemlélte, mint egy Szerzőnek a művét, amely a teremtés szimfóniája által fejezi ki magát. E szimfónián belül található egy bizonyos pontig az, amit zenei nyelvezetben „szólónak” neveznek, és a témát egyetlen hangszerre vagy hangra írják, és olyan fontos, hogy az egész zenemű jelentése ettől függ. Ez a szóló Jézus, akinek megfelel egy királyi jel, egy új csillag megjelenése az égbolton. Jézust az antik keresztény szerzők új napnak is nevezték. A mai asztrofizikai ismereteink alapján mi még központibb csillaghoz hasonítanánk: nemcsak naprendszerünk, hanem az egész univerzum központja. Isten titokzatos terve szerint ez a Jézus a világra jött, asszonytól született (Gal 4, 4). Az emberfia összefoglalja magában a földet és az eget, a teremtményt és a Teremtőt, a testet és a Lelket. Ő a kozmosz és a történelem középpontja, mivel Benne egyesül, anélkül hogy összekeverednének, a Teremtő és műve.

A földi Jézusban van a teremtés és a történelem csúcsa, de a feltámadt Krisztus még továbbmegy: átmenete a halálon keresztül az örök életbe elővételezi mindenek „összefoglalását” Krisztusban (Ef 1, 1o). Az Apostol írja a Kolosszei levélben (1,16). „Minden általa és érte teremtetett”. Ő az elsőszülött a halottak közül, hogy Övé legyen az elsőség mindenben (1,18) Maga Jézus mondja feltámadása után tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom az égben és a földön” (Mt 28, 18). Ez a tudat kíséri-támogatja az egyházat, Krisztus testét a történelem útjain. Ezért a Krisztusban hívők reménysége nem fogyatkozik meg ma sem, a nagy társadalmi és gazdasági válsággal szemben, amely az emberiséget gyötri, a gyűlölettel és a pusztító erőszakkal szemben, amelyek folyton vérrel áztatják a világ sok régióját, az önzéssel és az ember önistenítésével szemben, amely az életre és az ember méltóságára, a családra és a teremtés harmóniájára vonatkozó isteni terv felforgatásához vezet.

A Szentatya itt az Efezusi levélre hivatkozva (1,22-23) még arról elmélkedett, hogy Krisztus egyetemes uralmát különösképpen gyakorolja az egyház felett: "mindent a lába alá vetett, és az egyház fejévé tette őt. Ez az ő teste és teljessége, aki mindent mindenben betölt.” Epifánia az Úr megnyilatkozása, mert a test elválaszthatatlan a Főtől. Az egyház megvilágosított, megkeresztelt Isten dicsőségében, vagyis szeretetében, szépségében, uralmában. Az egyház tudja, hogy saját embersége, korlátaival és nyomorúságaival, csak jobban kiemeli a Szentlélek művét. Egyedül az Úrban dicsekedhet: csak eszköze Krisztusnak, aki a népek világossága.

Homíliája befejező szakaszában XVI. Benedek a Szent Pál-évre utalva az Apostol példáját állította minden hívő elé: Pál egész élete arról tanúskodik, hogy elvitte Krisztus fényét a népeknek, „csillag” volt a nemzeteknek. Példája legyen ösztönzés az egyháznak, hogy felfedezze: természete lényegéhez tartozik, hogy misszionárius, és hogy megújítsa elkötelezettségét az evangélium hirdetésében. Imádkozzunk azért, hogy az egyház pásztorai hűségesen hirdessék, közvetítsék Isten Szavát, amellyel a legutóbbi püspöki szinódus foglalkozott, és hogy a hívek, a keresztség és a bérmálás erejében Krisztus világosságát sugározzák a világnak életük tanúságtételével. Szűz Mária, az evangelizálás csillaga és Szent Pál, a népek apostola járjon közben értünk.