A názáreti Jézus történetisége - Kereszténység és történelem
P. Szabó Ferenc tanulmányának befejező része

Előző két adásunkban már sejteni engedtük, hogy a keresztény hit számára nem közömbös Jézus történetisége. Hitünk nem mítosz vagy ideológia, ha nem a kereszten meghalt és feltámadt Krisztusra alapozott meggyőződés. A felvilágosodás kora óta egyes racionalisták, majd a XIX. századi liberális szentíráskritika szétválasztotta a történelem Jézusát és a hit Krisztusát. A hit krisztusa feltámasztotta a történelem Jézusát, hangoztatták egyesek. A történelmi Jézus és a hit Krisztusa kapcsolata, ismét éles viták tárgya lett Rudolf Bultmann (1884-1976) protestáns teológus és tanítványai között a XX. század első felében. Bultmann, aki főleg a formatörténeti módszer alkalmazása és a Szentírás mítosztalanítása területén végzett kutatásai révén lett ismertté, nem tulajdonított különösebb jelentőséget Jézus történetiségének (persze nem tagadta azt). Azt hangsúlyozta, hogy a keresztény hit számára elég a puszta tény, hogy Jézus eljött és meghalt értünk, fontos, hogy a hitben itt és most találkozzunk Krisztussal.

1952-ben az egyik neves Bultmann-tanítvány, Ernst Käsemann egy feltűnést keltő konferenciát tartott a „történelmi Jézus” problémájáról a marburgi egyetemen. Határozottan bírálta mestere fideizmusát és szkepticizmusát. Megállapította, hogy az exegézis jelentős utat tett meg a formatörténeti módszer első munkái óta: az eredmény abban is megmutatkozik, hogy határozottan elkülönítették a Jézusra vonatkozó biztos történeti adatokat a kevésbé biztosaktól. Az evangéliumokban megkülönböztethető az, ami történelmi tendencia és az, mi kerigmatikus elem, vagyis ami már az ősegyház húsvét utáni hitét tükrözi. Nem lehet a bibliai kutatás utolsó szava a szkepticizmus, amely veszélyes a hit számára. Az újszövetségi iratok adatai alapján el kell ismernünk: az első keresztény nemzedék meg volt győződve arról, hogy Jézus földi életét csakis húsvét fényében értheti meg, de ugyanakkor arról is, hogy húsvétot nem ragadhatják meg a maga teljességében, ha elvonatkoztatunk Jézus földi életétől.

De Käsemann és mások filozófiai és módszertani megfontolások alapján is megkérdőjelezték Bultmann álláspontját, aki radikálisan szétválasztotta a történeti Jézust és a hit (kerigma) Krisztusát. Igaz, hogy a legfontosabb az, hogy itt és most találkozzunk a hitben Krisztussal, hogy részesedjünk az általa hozott üdvösségben, de hit Krisztusa nem állhat meg a történelmi Jézus nélkül, hiszen hitünk nem irracionális, szubjektív meggyőződés, nem is ideológia, hiszen a történelmi megismerés objektivitása megmutatja a hitre invitáló jeleket. Ezt főleg katolikus teológusok hangoztatják egy bizonyos fideizmussal szemben.

Bultmann más tanítványai és általában mai protestáns teológusok kimutatják, hogy folytonosság van Jézus megjelenése, nyilvános életének tettei és a kerigma, ősi igehirdetés által neki tulajdonított címek (Úr, Isten Fia) között. Persze, az újabb történelemfilozófia kimutatta, hogy a történelmi megismerésben lehetetlen a pozitivizmus álma, a teljes objektivitás. A történész világnézete, látásmódja, szándéka, előítéletei befolyásolják kutatása eredményeit, a múlt rekonstrukcióját. Továbbá a legkisebb factum, tény is egy hosszú eseménysorozat láncszeme, számtalan történés találkozásának eredője. Csakis relatív, befejezetlen ismeretünk lehet a történelemről. A Jézus történetét kutató tudós fokozott nehézségekkel néz szembe: hiszen a történelmi megismerés általános problémáin túl számolnia kell azzal is, hogy – hacsak eleve nem zár ki minden transzcendenciát – Jézus története csak egy bizonyos pontig lehet megfigyelés és verifikáció tárgya. A hitetlen történész is megállapíthatja, hogy egy Jézus nevű prófétát Palesztinában elítéltek és keresztre feszítettek, továbbá, hogy követői tanúsága szerint élve megjelent nekik és küldetést adott nekik. De ez utóbbi tanúságtétel állításában már a hit is közrejátszik, hiszen Jézus feltámadása, csak részben képezi a történeti kutatás tárgyát: az az örök élet, amelybe a feltámadt Krisztus belépett, csak közvetve, hatásaiban esik a történész tekintete elé. Jézus feltámadása történeti tény és a hit titka egyszerre. Mert Jézus feltámadása nem egy holttest megelevenedése, hiszen a megdicsőült Úr átlépett egy másik, isteni létrendbe. Ez a titok már nem tartozik teljesen az evilági történések közé. Részben még beíródik történelembe (üres sír, jelenések), de ezek önmagukban nem bizonyítják Jézus testi feltámadását. Itt már a hit aktusára van szükség.

Befejezésül hangsúlyoznunk kell a keresztény paradoxont: a kereszténység történem is, teljesebben a Szentírásban rögzített kinyilatkoztatás eseményére támaszkodó üdvösségtörténet, tehát tárgya lehet a történeti tudományoknak, a kritikának is. Ugyanakkor túlmutat a történelmen, transzcendens valóság, Isten misztériumára utal, amelyet csak a hit szeme vehet észre, hittel lehet elfogadni. Isten Fia emberré lett, belépett a történelembe, világunkba, így az esetleges, változékony események közé vegyült, tehát a történelmi megfigyelés és verifikáció tárgya lett. A nem hívő történész megáll a történeti Jézus, az ember, a zsidó Jézus alakjánál. A racionalista kritika csak az immanens, a megtapasztalható és verifikálható elemeket veszi észre és tartja reálisnak, és elveti mindazt, ami transzcendens, ami csak hit szemével látható, hittel fogadható el.

Az üdvösségtörténet egy személyben, Jézus Krisztusban éri el tetőfokát. Isten Fia, aki asszonytól született, és alávetette magát a törvénynek (Gal 4, 4-5), vállalta az emberi állapotot, a sorsközösséget velünk, a Szeretet-Isten önközlése. Általa, Vele és Benne Isten nemcsak kinyilatkoztatja titkát, hanem – a feltámadt Krisztus Lelke által részesít bennünket örök életében.