A Názáreti Jézus történetisége - P. Szabó Ferenc tanulmánya

A három adásból álló sorozat első részében P. Szabó a Jézus-jelenség nem keresztény forrásait mutatja be.

A keresztény világ karácsonykor Jézus betlehemi születésére emlékezik. Nem legendáról van szó, miként a kommunista évtizedekben az ateista ideológia hangoztatta, és sajnos még most karácsonykor is az egyik magyar rádióadás ismételte, hanem olyan eseményről, amelyet a történelem elhelyezhet a tér-idő koordinátáiban, és amely az emberi történelem vízválasztója lett. Ma már egyetlen tudományos nézet sem vonja kétségbe Jézus történeti létezését, azok sem, aki isteni mivoltát kétségbe vonják.

A századok során számtalan könyv – vallásos, történelmi, irodalmi alkotás – próbálta megeleveníteni a názáreti Jézus alakját. Az írók alkotó zsenijétől, hitétől függően többé-kevésbé sikerültek ezek a Jézus-életrajzok, misztérium-drámák, regények. De Jézus történetének egyedül hiteles dokumentumai az újszövetségi iratok, elsősorban is az evangéliumok, amelyek ugyan nem Jézus-életrajzok a szó szoros értelmében, hanem sajátos műfajt képviselnek: már az első századi apostoli egyház hitét tükrözik, tehát a történeti jézus és a hit Krisztus együtt jelenik meg bennük. (Erről majd egy következő adásunkban szólunk.)
Ez alkalommal azt vizsgáljuk meg, hogy mit mondanak Jézus történetéről a nem keresztény források.
Első pillanatra meglepő az, hogy a nagy világtörténelem szinte alig vett tudomást Jézus kétezer évvel ezelőtti megjelenéséről, amely pedig a történelem vízválasztója lett. Különösképpen nem érdekelte a császárokat az a tény, hogy egy eldugott kis római provinciában fellép egy próféta, és egy kis szektát gyűjt maga köré. Legfeljebb a Pilátus-féle helytartókat nyugtalanította, akik lázadástól féltek, meg a zsidó vezetőket, főpapokat, írástudókat, akik nemzetüket féltették újabb, szigorúbb római elnyomástól.

Jellemző Pál esete, akit a zsidók bevádoltak, mivel krisztus feltámadását hirdette, és Félix helytartónak adtak át Cezáreában (Csel 23-25. fej.) Két év múlva Félix utóda Festus lett. Pál a császárhoz fellebbezett. Amikor Agrippa király és Bereniké Cezáreába érkezett, hogy üdvözölje Festust, a helytartó előhozza nekik Pál esetét. Többek között megjegyzi: „… Amikor vádlói előálltak, semmi olyan vádat nem hoztak föl ellene, amit bűnnek minősíthettem volna. Csak vallásukkal kapcsolatban volt vele valami vitájuk, meg egy bizonyos halott Jézust illetően, akiről Pál azt állította, hogy él, - ezzel hozakodtak elő. Ezekben a vitapontokban nem tudtam eligazodni.”

Jellemző, hogy a térben és időben oly közel a Jézus-eseményhez, a helytartó milyen kis jelentőséget tulajdonít „egy bizonyos Jézusnak”. A császárok is csak akkor kezdenek felfigyelni a keresztényekre, amikor szerte a birodalomban (Földközi-tenger vidékén) „óriási sokaságot” alkotnak. Tacitus, Róma kiváló történetírója (Traianus császár alatt, 116-17-ben) az Annales 15. könyvének 44. fejezetében leírja azt, hogy Néró császár felgyújttatta Rómát (Kr.u.64. júliusában), és a tűzvész okozóját benne kereste a nép. A császár, hogy a gyanút elhárítsa magáról, bűnbakokat keresett. A gyújtogatást a keresztényekre fogta. Tacitus szerint „óriási sokaságot” (ingens multitudo) végeztetett ki közülük, válogatott kínzásokkal. Ezután tesz említést a pogány történetíró a keresztények eredetéről: nevük „Krisztustól” származik, akit Tiberius császár uralkodása alatt Poncius Pilátus helytartó halállal büntetett. Tacitus szó szerint így folytatja: „Ideig-óráig visszaszorított babonájuk újra előtört nemcsak Júdeában, ahol a baj keletkezett, hanem Rómában is, ahova mindenünnen összegyűlnek, és dicsérnek mindenfajta vad és szégyenletes dolgot.”

Tacitus szövegével kapcsolatban a kritika megjegyzi, hogy a stílus és a gondolatmenet is a pogány történetíróra vall. De a szakaszt nem lehet teljesen önálló tanúságtételnek venni, mivel Tacitus 116 körül írta. Krisztus halála óta mintegy nyolcvanöt év telt el, a kereszténység közben elterjedt. Tacitus lényegében nem mond mást, mint amit akkoriban, a II. század elején pogány kortársai tudtak a keresztényekről és alapítójukról.
Vitatottabb a neves zsidó történetíró, Josephus Flavius Zsidó régiségek című munkájának egy fejezete, az ún. „testimonium Falvianum”, amely az első század vége felé íródott. A szöveg megtalálható Josephus munkájának minden ránk maradt kódexében. A szöveg így hangzik: „Ezekben az időkben élt Jézus, egy bölcs ember, ha ugyan embernek kell nevezni őt. Mert rendkívüli tetteket művelt, és az igazságot örömmel elfogadó emberek tanítója volt. Sok zsidót magához vonzott, és sok görögöt is. Ő volt a messiás. Amikor legfőbb embereink följelentésére Pilátus kereszthalállal büntette, nem hagyták el azok, akik kezdettől fogva szerették. Ő ugyanis megjelent nekik három na0ppal később újra élve, amint ezt és sok más dolgot megjövendöltek róla az isteni próféták,. És a mai napig sem tűnt el azoknak az embereknek a tömege, akiket őróla keresztényeknek neveznek.”

Erről a „testimonium Flavianum”-ról sokat vitatkoztak a XIX. századi racionalista bibliakritika képviselőitől napjainkig. A mai szakértők általában azt vallják, hogy a teljes szöveg nem igen származhat a zsidó történetírótól. Igen valószínű, hogy keresztény betoldások vannak az egyes mondatokban. Pl. ilyen kitételek: „ha ugyan embernek kell nevezni őt”, vagy. „ő volt a messiás”, továbbá a Jézus feltámadására vonatkozó állítás. Általános az a vélemény, hogy Josephus Flaviustól származik a szakasz magva, tehát az az állítás, hogy élt Jézus, egy bölcs ember, akit Pilátus keresztre feszíttetett, és akinek sok követője lett: ezek a keresztények.

Most itt nem foglalkozunk Josephus másik két szövegével, amelyek csak közvetve erősítik meg az evangéliumok történetiségét. Az egyikben Keresztelő Jánosról van szó, akit Heródes Agrippa fogságba vetett, majd lefejeztetett, a másikban Jakabnak, a „Krisztusnak nevezett Jézus” testvérének haláláról ír. E két hely hitelességét általában elfogadják a szakemberek.

Foglaljuk össze a régi nem keresztény történeti források tanúságát Jézusról. Az első század végén, ill. a második század elején íródott nem keresztény történeti művek szerint élt egy Jézus vagy Krisztus nevű személy, akit Tiberius császár idejében Poncius Pilátus helytartó Palesztinában keresztre feszíttetett. A keresztények ennek a Krisztusnak a hívei.

Hogy az egykorú nem keresztény történetírók oly keveset mondanak a Jézus-eseményről, az jórészt abból érthető, hogy minden kezdet a titok ködébe vész. A Jézus-jelenség az első század első felében parányi, elhanyagolható tény az evilági történetírás mércéje szerint. A történészek csak utólag döbbennek rá arra, hogy a názáreti jézus megváltoztatta a világtörténelmet, akkor, amikor a mustármag széles fává terebélyesedik, amikor a kereszténység egyre inkább társadalmat, politikát, kultúrát átalakító tényező lesz. Ha valaki a kereszténység történelemalakító hatását felméri, a jelenség forrásánál egy történelmen túlmutató személyt kell feltételeznie, mert különben nem érti a jelenséget.

Befejezésül megfogalmazzuk a Jézus-esemény paradoxonát. Kezdetben a profán történetírás elhanyagolhatja a Jézus-jelenséget, Jézus tehát távol van a történelemírásból. Ugyanakkor Jelen volt és jelen van a történelemben. Rejtett jelenléte csak később, hatástörténete révén nyilatkozik meg.