P. Szabó Ferenc: A tér és az idő keresztjén – Száz éve született Simone Weil (1909-1943)

Joggal a modern misztikusok közé sorolják Izrael leányát, Simone Weilt, aki egyszerre volt filozófus és teológus, gyári és mezőgazdasági munkás, szakszervezeti aktivista, elkötelezett a spanyol polgárháborúban Franco ellen, de saját írásai és mások tanúságtétele alapján amolyan eretnek szentnek is nevezhetjük. A keresztény hitről, a dogmákról nem minden nézete elfogadható, bizonyos gnosztikus szemlélet, meg talán a kabala befolyása, továbbá állandó betegeskedése magyarázza „dolorista misztikáját”, a jezsuita Tilliette kifejezésével. Mélyen átérezte az emberi nyomorúságot, együttérző szívvel igyekezett segíteni a szenvedőkön, kizsákmányoltakon, az Isten emberszeretetét megtestesítő Krisztus ragadta magához, ahogy maga elmondja. Simone Weil számára Krisztus az izajási fájdalmak embere volt, a szenvedő Szolga, aki magára vette az emberek bűneit és minden szenvedésüket, hogy megváltást szerezzen.

Magyarországon már évtizedekkel ezelőtt kezdték megismertetni életét és gondolatait: főleg a Vigília és köre, elsősorban Pilinszky János, aki fordította, értelmezte a misztikust, akinek sokat köszön költészete is. Alighogy elkezdtem itt a Vatikáni Rádiónál a szerkesztői munkát, 1967 nyarán kérésemre beolvasott három esszét, a harmadik éppen Simone Weilről szólt. Arra a szövegre hivatkozott esszéjében, amely egyik ismert versét is ihlette:
„Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavaival –
tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.”
A költőt ihlető szöveg pedig így hangzik. „Az, akinek a lelke Istenre van beirányítva, amikor szegek járják át, magának a világegyetemnek a középpontjára van felszögezve. Ez az igazi centrum nem középen van, ez a tér és az idő fölött van, mert Isten túl van az időn és a téren. Szeg járta át a teremtést a téren és az időn túlmutató dimenziókban, áthatolt a vastag rétegen, amely a lelket elválasztja Istentől. Ebben a csodálatos dimenzióban a lélek képes, anélkül, hogy elhagyná azt a helyet és időpontot, amelyhez teste köti, képes áthatolni a tér és az idő végtelenségét és eljutni az isten jelenlétébe. Ekkor a teremtés és a Teremtő találkozási pontján van a lélek. Ez a kereszteződési pont a Kereszt két ágának metszőpontja.”

Simone Weil élete vége felé, 1941 nyarán megismerkedett Perrin domonkos atyával. Ősszel Marseille-ben rendszeresen találkoznak, beszélgetnek a keresztény hitről és az egyházhoz tartozásról, Simone esetleges megkeresztelkedéséről. A izraelita filozófusnak intellektuális nehézségei is vannak, de a katolikus egyház „mint szociális tényező”, történelmének árnyoldalaival, nehézségeket jelent számára. Úgy gondolja, hogy még nem jött el az idő, hogy belépjen az egyház közösségébe. „Érzem, - írja 1942 januárjában Perrin atyának -, hogy számomra az szükséges, az íratott meg, hogy egyedül legyek, idegenként, száműzetésben, kivétel nélkül mindenféle emberi közösséggel szemben.” (Szerencsétlenség és istenszeretet, 132)
Nem megerősített híradás szerint, kevéssel halála (1943. aug.24) előtt az angliai Ashford szanatóriumában barátnője, Simone Deitz megkeresztelte. Mindenképpen a keresztények nagy tisztelettel hajolhatnak meg e modern Isten- és emberszerető misztikus tanúságtétele előtt.
Befejezésül szeretném felolvasni „Isten alázata: a várakozás” című versemet, amelyet Simone Weil következő gondolata ihletett: „Isten nincs jelen az időben…Az idő annak az Istennek a várakozása, aki szeretetünket koldulja…”

Minden-minden ott fenn és itt lenn:
– csillagok egek erdők és hegyek –
a Teremtőt hirdeti – de a jó Isten
visszavonult az időből türelmesen vár
szeretetünket koldulja csöndesen
vár és nem tesz mást csak szeret
mert Ő a végtelen jó és mást nem tehet

Alázattal várja hogy szeressem
S ha majd a végítélet jő
továbbra is csak szeret
akkor majd nem lesz többé idő
csak a szeretet marad meg
együtt leszünk örvendezünk
Őbenne időtlenül „időzünk”
ez lesz az izzó öröklét
mindenki mindig ezt mondja
vég nélkül: „szeretlek”.