45 éves a Liturgikus Konstitúció – Pákozdi István egyetemi tanár gondolatai
Szinte már egy egész generáció felnőtt a II. Vatikáni Zsinat első és egyik legjelentősebb
dokumentumának hatása nyomán (1963. december 4-én hagyták jóvá és hirdették ki a „Sacrosanctum
Concilium” – Konstitúció a Szent Liturgiáról – zsinati dokumentumot). A végszavazáskor
2158 zsinati atya szavazta meg pozitív igenléssel a szkémát, és mindössze 19 ellenszavazat
volt. A negyvenöt éves évforduló nem kerek jubileum, mégis alkalom arra, hogy újra
meggyőződjünk róla, a konstitúció nyomán végbement változásaival azt az irányt követi
az Egyház, amelyet a Zsinat kijelölt számára.
Az akkori nemzedék óriási várakozással,
lelkesedéssel és nagy megnyugvással vett minden apróbb, vagy nagyobb változtatást.
Gyerek voltam akkor, ministráltam, ma is jól emlékszem az átalakulás szinte minden
fázisára: a lépcsőima elmaradására, az új bűnbánati imádságok bevezetésére, az új
prefációkra, kánonokra, a fokozatosan megvalósuló népnyelvű liturgiára. A legkiemelkedőbb
változások ezek voltak: a nemzeti nyelv használatának előretörése, a formák, a szimbólumok
leegyszerűsítése, a liturgikus szövegek és a szentírási részeknek a korábbinál sokkal
gazdagabb választéka, a liturgia „logikusabbá” tétele, ha szabad ezzel a kifejezéssel
élni. Az ún. zsinati nemzedék forradalmi változásként élte meg azokat a ma már lekicsinyelhető
változásokat, amelyek a sok száz éves, merev formák közül azokat emelték ki, tisztították
le és állították a hívő nép elé, amelyek valóban ősiek, fontosak, a tiszta hit megvallásának
elemei voltak. Két jelentős tényre szeretnék utalni – egyik sem a szembemisézés vitatható,
nem kifejezetten a zsinat által akart és előírt, mégis igen gyakorlati értékű formájára..
Az egyik a keresztelő kút „előhozatala” az elfeledettségből, sok helyen már az oltár
közelében, a szentélyben áll, és használják is Húsvétkor és minden szentség-kiszolgáltatáskor.
A másik a Szentírás tudatosabb és bőségesebb használata, ami most már odáig vezetett,
hogy a Biblia-éve során külön állványra került a szentély egy pontján, két gyertya
és virágdíszítés közé, nem egyszer az Evangélium fölolvasása után ide helyezik ki
nyitva Isten írott üzenetét (ezt a legutóbbi őszi püspöki szinódus is szorgalmazta).
Mindez és sok más fejlődésnek indult egészséges liturgikus gyakorlat nem lett volna,
ha a „Sacrosanctum Concilium” nem születik meg 45 évvel ezelőtt.
A négy évtizedes
fejlődés bizonyos újragondolásnak, a múlt értékeinek jobb megőrzése szempontjából
– a nyugodtabb átmenet megteremtéséért – helyt adott korrekcióknak is. Nagy jelentőségű
volt Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme című könyve, amely magyarul is megjelent
a Szent István Társulat kiadásában (2002-ben). Azóta a templomok keleteléséről mondottakat
maga a pápa kissé módosította. A közelmúltban XVI. Benedek pápa Motu propriója, a
„Summorum Pontificum” lehetőséget nyitott az 1962-es Missale legális használata számára,
azaz a Zsinat előtti miseforma bizonyos kritériumok melletti gyakorlatára. Elég nagy
volt a „füstje” ennek a döntésnek, ma már látszik, hogy a „lángja” sokkal kisebb:
még nagy világvárosokban is elenyésző erre az igény, nem is beszélve a latinul tudó
és a régi liturgiában járatos papok számáról. A múlt század hatvanas éveiben már „kinőttnek
és szűknek” megélt szokásokból, formákból mégis vannak olyanok, amelyek időtállóknak
tűnnek. Teljesen a Zsinat szellemében való, ha a népnyelvűek mellett gyakrabban mondanak
latin misét (az olvasmányok, a prédikáció kivételével), ha újra felfedezik az egyház
ősi, gregorián énekkincsét, ha az építészet és a képzőművészet századoktól kialakított
és megszentelt formáit újra használják, beépítik a megújulás formái közé (szószék,
hátsóoltár, miseruhák, gyertyatartók, füstölő stb). E szándék érdekes próbálkozásainak
lehetünk tanúi napjaink pápai liturgiáiban. Úgy tűnik a jelenlegi pápa az új, zsinati
liturgia keretei között szívesen nyúl vissza több olyan régi liturgikus formához,
amelynek helye van a gazdag lehetőségek tárházában (ilyen pl. a püspök tunicellája,
a szembenéző oltár gyertyatartói és keresztje, a pápai viselet egyes darabjai).
Ma
már látjuk, hogy az akkori „zsinati láz” olyan volt, mint a fékevesztett, szenvedélyes
szerelem, több mindent fölégetett és elsöpört, elhirtelenkedett. Mégis ma már egészen
világos, nem a rombolás, hanem a mindig fiatal Egyház szeretete, szerelme volt ez!
A liturgia nagy magyarázójának, tudósának Romano Guardininek önéletrajzírásában olvassuk:
„a hívek kötelességszerű gyakorlatában szinte a legrosszabb az volt – a liturgia és
a népi jámborság kettészakadása –, amelyet nekem is később a mainzi Szent Kristóf
és Szent Ignác templomokban két hosszú éven át el kellett fogadnom, hogy mindennap
a kitett Oltáriszentség jelenlétében miséztem, miközben a hívek a rózsafűzért imádkozták.
Ennek a gyakorlatnak az értelmetlensége elviselhetetlen volt számomra, csak egy belső
sajnálkozásal tudtam magam túltenni rajta, úgy, hogy érzéketlenné tettem magam iránta”.
Senki sem szólja meg ezért Guardinit, hogy uralkodott magán, és csak később lépett
a cselekvés mezejére. Éppen így a sokmindennel elégedetlen zsinati atyák, püspökök,
a szakemberek, a zsinati változások felelősei.
Ma több mint négy évtized pezsgő
liturgikus élete után talán a nyugodt, higgadt, az előttünk járókkal együttélő, velük
nem föltétlenül szakító, őket megértő, de velük együtt továbblépő egyházias gondolkodásra
van szükség. Kevésbé eufórikus, forradalmi, jövőbe látó ábrándozásra, meggondolatlanságra,
amely hajlamos a fürdővizzel együtt a gyermeket is kiönteni. 2002-ben, a zsinat megnyitásának
40. évfordulójára Kránitz Mihály szerkesztésében megjelent a zsinati dokumentumok
új, magyar kommentárja. A Liturgikus Konstitució magyarázatában erre az egyensúlyra
törekedtem. Úgy gondolom, felelősségtudatra, józanságra tanít a 45 éves zsinati dokumentum
újraolvasása.