Emlékmise Antall József miniszterelnök halálának 15. évfordulóján a római Santo Stefano Rotondo bazilikában – P. Somorjai Ádám homíliája

A magyarok római zarándokhelyén, az ősi bazilikában emlékeztek meg november 25-én este 6 órakor szentmise keretében Antall József miniszterelnökről. A szertartást P. Somorjai Ádám bencés, a Vatikáni Államtitkárság munkatársa mutatta be. A szentmisén jelen volt Antall Józsefné és egyik fia, Erdődy Gábor szentszéki nagykövet, Merényi Miklós Magyarország olaszországi nagykövete, Kiss Gábor, az Antall József Alapítvány főigazgatója, az MDF képviselői és a római magyar közösség tagjai.

Az alábbiakban olvashatják P. Somorjai Ádám homíliáját:
 Ma este a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnökének, Antall Józsefnek a lelkiüdvéért imádkozunk, halálának 15. évfordulója közeledtén. Első gondolatunkat ez a szent hely ihleti: a Santo Stefano Rotondo, az ősi bazilika, a Szent István-körtemplom, a római magyarok zarándokhelye. Itt, Isten Szolgája, Mindszenty József bíboros egykori címtemplomában, ahol az egyik barokk freskón, az oltár felőli oldalon, találjuk annak az első ezer esztendőnek az áthidalását, amely manapság annyira hiányzik magyar nemzeti tudatunkból, és amelynek hiányát máig érezzük. Íme, álmában megjelenik Saroltának István, az első diakónus, és megjövendöli neki: fiat fog szülni, akinek neve szintén István lesz, és koronát fog viselni. Ebben a templomban együtt látjuk a két Szent Istvánt, az első keresztény vértanút, a protomártirt, aki e bazilika védőszentje, és az első keresztény királyt, a protorexet, aki a mellékkápolna védőszentje, immáron több mint kétszáz esztendeje.

Eszünkbe jut még Angelo Sodano bíboros úr homíliája is, amelyet az Antall József lelkiüdvéért bemutatott szentmisén, halála után harminc nappal, ugyanitt mondott el 1994. január 18-án. Ebben idézte az első szent magyar királynak fiához írt intelmeit, a keresztény államférfi jellemzését, majd Antall Józsefet is beillesztette az államférfiak e vonulatába, amely a Duna-Tisza táján István királlyal kezdődött.

A második gondolatunk legyen a számvetés, a lelkiismeret-vizsgálat. Milyen volt az az egyház, amelyet ez a korszak magáénak tudhatott?

1989, az Annus mirabilis, a csodálatos esztendő minket, magyarokat egy olyan periódus végefelé ért, amelynek megvannak az előzményei nemzeti hagyományunkban: egy zsarnok idegen fegyverek segítségével hatalomra jut és azt hosszú ideig megtartja. Ilyen az 1848/49-es szabadságharc leverője, aki utána a kiegyezéskor apostoli királlyá koronáztatott és elnyerte népei rokonszenvét. A vége katasztrófa lett. És ilyen volt az őszirózsás forradalmak kora után a kormányzó bevonulása, aki kemény kézzel kezdett uralkodni, majd elnyerte népe szimpátiáját. A vége ismét katasztrófa lett. S ilyen volt az az örökség, amelyet Antall József átvett, amikor nemzedéknyi ideje lejárt Efialtésznek – vagy másik nevén Heródesnek, ahogyan Mindszenty József nevezte az amerikai követség menedéket és elzártságot egyaránt jelentő falai között korának ügyeletes zsarnokát –, és ez a zsarnok is sokakkal megkedveltette uralmát... Ez a korszak, még emlékezünk rá, meglehet, maga volt a katasztrófa. Elneveztük gulyáskommunizmusnak, és valamelyest jól éreztük magunkat benne... Ezt az örökséget kapta Antall József, egy olyan korban, amikor minden álom valóra válhatott volna – csak hiányzottak azok, akik megálmodják ezeket az álmokat.

Ma már történelemnek tűnik az az idő, amelyre most emlékezünk, egyházunk számára is azzá vált. Voltak olyan jelenségek, amelyek a félmúlttal való szakítás jegyében történtek. Ilyen volt Agostino Casaroli bíboros államtitkár 1990 februárjában tett látogatása Budapesten, amikor aláírta annak a megegyezésnek a hatályon kívül helyezését, amelynek megkötését ő maga munkálta ki, s amelyet az Apostoli Szentszék részéről szintén ő írt alá, 1964-ben. Íme, 26 év után megváltozott a világ.

Ugyanakkor feltárultak előttünk nagy lehetőségek: régen elvágott szálak, több mint negyven év után ismét összenőttek, így az apostoli nuncius visszatért Magyarországra. Angelónak hívták, akit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság annak idején 24 órán belül utasított ki az országból, és Angelónak hívják azt, aki évtizedek múltán visszatért, s akit most itt tisztelhetünk és köszönthetünk, aki a szentmisét bemutatja. Köszönjük, érsek úr! Ez a két Angelo mint két védőangyal áll a magyar nép és a magyar egyház negyven évnyi sivatagi vándorlásának kezdő- és végpontján. Negyven év hosszú idő, nem mindenki láthatta meg az Ígéret Földjét.

Fölvetődik a kérdés, hogy az Ígéret Földjére jutottunk-e be.

Mindenesetre elég volt Jerikó falait néhányszor megkerülni: és azok a falak, amelyek hermetikusan elzártak minket a külvilágtól, szinte maguktól leomlottak. Valósággá vált, amiről álmodni sem mertünk, elérkezett a nagy lehetőségek korszaka. Most már csak azok a falak vesznek körül, amelyeket önként, mi magunk építünk. Ilyen a nyelvi bezárkózottság, és ilyen a köldöknéző történelemszemlélet. Lehet, hogy nemzeti katasztrófáink tanulsága csupán annyi, hogy a világ nagyobb, mint a Duna-Tisza köze vagy a Kárpát-medence? Vagyis újra kell tanulni, újra kell írni a történelmet, hogy lássuk: a kihagyott lehetőségek hazája voltunk – és maradtunk.

Itt volt Antall József idejében a nagy lehetőség arra is, hogy a keresztény hit a lelkek mélyéről visszatérjen a nyilvánosság elé is, a közéletbe. Felemásan sikerült ez a kísérlet, mert sokan a keresztény kurzus visszatérésétől féltek, és ott is ördögöt kiáltottak, ahol angyalok voltak. Alaptalan volt a félelem, hiszen egyházunk megvert sereg volt, és ha akart, sem tudott volna uralkodni. Szolgálni akart, de nem volt funkcióképes, híján volt az eszközöknek, melyek az új idők új feladatainak ellátásához szükségeltettek.

Ebben segített nekünk az Antall-kormány – Andrásfalvy Bertalan kultuszminisztersége idején –, amikor szakított azzal a négy évtizedes gyakorlattal, amikor az állam kétszer adóztatta meg a keresztény szülőket. Nekik többé nem kellett túl mélyen a zsebükbe nyúlni, hogy gyermekeiket egyházi iskolába járassák. Jónak indult a kezdet, majd attól félve, hogy az egyház túlterjeszkedik, egyre inkább akadályozni kezdték a folytatást.

Mindenesetre az egyház nem tett szemrehányást amiatt, hogy oly sokáig kiszorították a közéletből, kiforgatták javaiból, megfosztották intézményeitől, autonómiáját semmibe véve beleavatkoztak legbensőbb ügyeibe, vezetőinek kiválasztásába. Nem követelt, nem kért elégtételt – ez az egyház szolgálni akart, megvert hadként is. Megtörtént az, amit negyven éven át vártunk, a földalatti egyház ismét színre léphetett, és íme, új szerzetesi közösségekről szerezhettünk tudomást, egynémelyből apátság is lett az elmúlt évek folyamán. Más szerzetesi közösségek, amelyek újrakezdhették rendi életüket, készek voltak újra megnyitni negyven éve bezárni kényszerült összes iskolájukat. Nagy hittel és az isteni Gondviselésbe vetett reménnyel tették ezt. A jó Isten le is tekintett rájuk és új, fiatal hivatásokat adott. Nekik az a gondjuk – és tipikus ez a gond a szerzetesi közösségekben –, hogy a „korfának” még megvannak a gyökerei, már hajtanak az új ágak, de hiányzik a fa törzse. Idős szerzetesek, akik elszoktak a közösségi élettől és tapasztalatlan novíciusok kezdtek neki ennek a régi-új közös életnek Antall József idejében.

Negyven év hosszú idő. Szerencsésebb országokban, mint északi szomszédunkban is, volt egy fellélegzésnyi idő félúton, 1968-ban. Ekkor ismét megteltek a templomok, fölvehették a szerzetesújoncokat, és visszatérhettek a görög szertartású katolikusok. Nálunk a görög szertartásúakat nem kényszerítették identitásuk feladására, viszont hiányzott a szerzetesek számára ez a treuga Dei. Nálunk a templomok megteltek ugyan 1956-ban, de ismét hamar elnéptelenedtek. Így maradt ez az Annus mirabilis után is, elmaradt a katarzis, nem éreztük magunkénak ezt az egészet. S felnőtt a harmadik nemzedék, amely nem részesült vallásoktatásban.

Negyven év hosszú idő, és amit ennyi idő alatt leromboltak, azt ennél hosszabb idő alatt lehet csak újjáépíteni. Nem restaurálni, nem a régit helyreállítani, hanem újjáépíteni! A szolgálat jegyében, hogy az embereket foglalkoztató igazán lényeges kérdésekre – honnan jöttünk? hová megyünk? mi az élet célja? hogyan éljek már itt a földi életben? – választ tudjunk adni.

Ezt, az újjáépítés, az újra építkezés időszakát kezdte meg az antalli kor, és nekünk, amikor emlékezünk, amikor értékelünk és amikor lelkiismeretet vizsgálunk, válaszolnunk kell ezekre a kérdésekre. S akkor tudunk karöltve továbblépni, ha egyetértünk az alapkérdésekben.

Legyen ez a mai szentmise mindannyiunk számára alkalom a kritikus számvetésre, egyben merítsünk újra erőt a krisztusi hitből. Szent István diakónus, Szent István király és a magyar szentek közbenjárása kísérjen minket ezen az úton. Amen.