Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése Krisztus Király ünnepére

KRISZTUS KIRÁLY – ÚTMUTATÓ AZ ÉLET RENGETEGÉBEN
(Ez 34, 11-12. 15-17; 1Kor 15, 20-26. 28; Mt 25, 31-46)

Az első olvasmány Ezekiel próféta könyvéből vett szakasz, amelyben a próféta úgy mutatja be Istent, mint Jó Pásztort, aki gondját viseli juhainak. Jó tudni, hogy Isten minket is név szerint ismer, és gondunkat viseli.
A második olvasmányban Szent Pál a Korinthusiaknak írt levelében megrajzolja Krisztus király képét, aki már most mindenek fölött uralkodik. Jó tudni hogy ma is Krisztus a világ ura.
Az Evangélium szemünk elé tárja az utolsó ítélet Krisztusát. Első olvasásra talán félelmet keltő kép jelenik meg lelki szemünk előtt: a szigorú bíró, aki könyörtelenül elveti a gonoszokat. De figyeljük meg, hogy előbb a jókhoz szól, és csak azután a gonoszokhoz. Azt is figyeljük meg, hogy Jézus pásztorként lép föl. Így olvassuk: „Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig külön választja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól” (M7 25, 32). Az utolsó ítéletig mindannyian a Jó Pásztor juhai vagyunk, még akkor is, ha eltévedtünk: az Úr Jézus utánunk jön és megkeres bennünket. Ez az Evangélium tehát nem jóslat, hanem mostani valóságunk ecsetelése.

De az Evangélium az utolsó ítélet bíráját királynak is nevezi: „Aztán így szól a király…” Manapság valahogy modernné vált, még keresztény körökben is, elhessegetni magunktól a győzedelmes, a hódító kereszténységnek még a gondolatát is. Ezzel szemben közkedveltté váltak az olyan jelzők, mint a “szolgáló” Egyház, vagy mint a “zarándok” Egyház. Egyesek szerint ilyen irányban kellene módosítani Krisztus Király ünnepét is, mivel lejárt az abszolút uralkodók, a császárok és a királyok kora, valahogy demokratikusabb nevet és tartalmat kellene adni ennek az ünnepnek.

Nincs szándékunkban senkivel sem vitatkozni, annál is inkább, mert maga a II. Vatikáni Zsinat is javasolta az Egyház új modelljeit, mint pl. Isten népe. Azért mégis vigyáznunk kell, amikor Krisztus Király ünnepét akarnánk módosítani. A nevet talán még lehetne is módosítani, csak félő, hogy a névvel együtt elveszítenénk ennek az ünnepnek nagyszerű tartalmát is. Krisztus Király ünnepének fontosságát megértjük akkor, ha belegondolunk a mai ember lelki világába.
A mai embert jellemzi a sokrétű kiszolgáltatottság és a manipuláció. Reklám hadjáratok bombáznak bennünket, úgyhogy végül már nem könnyű elkülöníteni az igazi értékeket a hamisaktól. Pontosan ebben a helyzetben van szükségünk kikezdhetetlen, biztos támpontokra, amelyek eligazítanak bennünket az élet kacskaringós útjain. Ezt a támpontot nyújtja és szavatolja Krisztus Király ünnepe.

Képzeljük el, hogy ismeretlen vidéken vagyunk, körülöttünk erdők, folyók és hegyek. Mindez azonban semmit sem mond nekünk mindaddig, amíg nem tudjuk, hol vagyunk, és merre kell indulnunk tovább. Ha azonban rendelkezünk egy jó térképpel, akkor ezek az erdők, folyók és hegyek igen fontos tájékozódási pontokká válnak.
Ez a mai ember helyzete. A természettudományok agresszív előre nyomulása a pszichológiával karöltve rámutattak arra, hogy nem az ember a világmindenség középpontja. Galileo Galilei megtanított bennünket arra, hogy a föld és az ember nem a világ középpontja, hanem csak egy kis porszem a világmindenségben. Freud és a pszichoanalízis még inkább lealacsonyította az emberi méltóságot, amikor kimutatta, hogy az ember saját házában sem uralkodik, hanem ki van szolgáltatva tudattalan erőknek. Az elveszettségnek ebben az állapotában döbbenünk rá arra, hogy szükségünk van egy térképre, amely eligazít bennünket az élet rengetegében. Honnan kapunk ilyen térképet? A választ megadja Krisztus Király ünnepe!

Ennek a világnak, legyen bármily nagy is (ma már több milliárdos fényévekről beszélnek az asztronómusok) van egy középpontja, ahová minden erővonal összefut. Ez a középpont Jézus Krisztus, aki elhozta nekünk a világ új térképét. Az áteredő bűn után az ember tényleg elveszett volt és tehetetlen, mert saját erejéből nem volt képes megtalálni az utat Istenhez. De Isten elénk sietett és kezünkbe adta az új térképet. Isten nem hagyta magára a tévelygő embert, hanem az idők teljességében elküldte egyszülött Fiát, hogy megmutassa nekünk az utat, és hogy megszilárdítsa emberi méltóságunk alapjait, vagyis azt, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk.

Ezek a gondolatok nem pusztán olcsó vigasz az elbátortalanodott híveknek. Igaz, nem könnyű hithű kereszténynek lenni a mai világban, de ezt a kalandot lehet vállalni, ha hiszünk Jézus Krisztusban. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy személyes viszonyba kerültünk Jézussal. Ekkor válik Ő életünk Királyává. Ez pedig mindig dinamikus jelenlét, amely állandóan átformál bennünket. Ha tizenkét egyszerű apostol képes volt megváltoztatni a világ menetét, akkor mi, mai keresztények is képesek leszünk arra, hogy éreztessük jelenlétünket a mai világban.

Szívesen emlékszem vissza a megboldogult augsburg-i érsekre, Josef Stimpfle-re, akit személyesen is ismertem és többször is találkoztam vele. E nagy püspököt sok támadás érte, de mindig megőrizte nyugalmát és jó kedélyét. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mi nyugalmának a titka, mire ő ezt válaszolta: “Én úgy nézem az életet, mint páros táncot. Amikor két ember együtt táncol, akkor mindig az egyik vezeti a táncot, a másik pedig követi őt, egyébként letaposnák egymás lábát. Rájöttem arra, hogy Isten az, aki vezeti a táncot, ő rántott bele engem is a táncba, én csak hagyom magam vezetni tőle.” Nagyszerű üzenet ez a mai keresztények számára és ez Krisztus Király ünnepének is az üzenete: ma is Isten vezeti a táncot. Néha ez a tánc lehet nyugodt valcer, de néha bizony fergeteges rock and roll! De ha hagyjuk, hogy ő vezessen bennünket, ha rá merjük bízni életünket, akkor biztosan nem fogunk eltévedni az élet vadonjában.