„Egy kiáltás az éjszakában” – 50 évvel ezelőtt halt meg Georges Rouault keresztény expresszionista festő - P. Szabó Ferenc jegyzete

Az Osservatore Romano november 10-11-i számának kulturális rovata emléket állít az 1871-1958 között élt párizsi katolikus festőnek. Amikor 1965-ben VI. Pál pápa New York-i apostoli látogatásakor beszédet mondott az ENSZ-ben, Georges Rouault Krisztus c. alkotását hagyta emlékbe vendéglátóinak a kortárs keresztény művészet tanúságtételeként. Az Osservatore Romano c. vatikáni napilap idézi többek között a festő szavait: „Ne beszéljetek rólam, ha csak nem azért, hogy felmagasztaljátok a művészetet. Ne lobogtassatok, mint a lázadás füstölgő fáklyáját, én semmit sem tettem… Nem voltam más, mint egy félbe maradt mosoly, mint egy kiáltás az éjszakában” – írta magáról Georges Rouault.

P. Szabó Ferenc jegyzete a fél évszázada elhunyt művészről:

Ebben az évben van ötven éve, hogy Georges Rouault, az egyik legnagyobb modern vallásos festő visszaadta lelkét Teremtőjének. Ha korai alkotásai a lázadást, a kételyt fejezték is ki, életműve második felében kifejezetten a vallásos, misztikus festmények az uralkodók. De akkor is, amikor az ember nyomorát, a megváltás utáni kiáltozását ábrázolja (pl. a Miserere sorozatban), ez a „művészet az emberért” igazában „művészet Istenért”, mert az embert nem lehet elválasztani Istentől. – Rouault sok más művésszel, konvertita íróval és gondolkodóval a szintén konvertita Maritain-házaspár köréhez tartozott.

A filozófus orosz származású felesége, Raissa, „Nagy barátságok” című visszaemlékezéseiben külön fejezetet szentel kedves művész barátjuknak. Georges Rouault fiatal korában a konvertita író, Huysmans befolyása alá került, majd Léon Bloy katolikus íróval kötött barátságot . Mindkettőjüknek erős hite volt, művészi öntudatuk emelkedett. Raissa szerint „a vallásos ihlet Rouault művének állandó tényezője, ennek a festő teljesen tudatában van. Gyakran fültanúja voltam, hogy panaszkodott azok miatt, akik ezt nem akarták elismerni. Ihlete nemcsak témáiban nyilvánult meg, hanem érezzük, hogy bármit csinál is, állandóan tekintettel van az emberi élet evangéliumi értékeire. Azt mondták: Rouault az eredeti bűn festője. Ez igaz, sötét korszakánk bíráival, örömlányaival, pojácáival kapcsolatban, ez robban ki csodálatos és borzasztó Krisztusaiból, akik alig elviselhető erővel emlékeztetnek bennünket arra, hogy Isten magára vette bűneinket, és cserébe mi vértől és könnytől eltorzult arcot adtunk neki. De nem hinném, - állapítja meg Raissa Maritain – hogy ez Rouault teljes életművére érvényes lenne.” – A modern művészet egyik törekvése a deformálás volt, amely főleg az emberi arcot és testet érintette - a tájkép megmenekült ettől.

Gondoljunk Picasso fejlődésére, aki teljesen tiszta formáktól indult, és egyre jobban a kihangsúlyozott deformálás, a természeti tényektől való teljes elszakadás felé haladt. Úgy tűnik, hogy Rouault fejlődése ezzel ellentétes irányú volt. – Az emberi nyomorúságot a szenvedő Krisztus megváltó irgalmának fényében láttatja a Miserere-sorozat. Az 50. zsoltár kezdőszavát választotta a festmény címéül.

A Messiás előképe, az izajási szenvedő szolga is a festő szeme előtt lebegett, amikor a háború borzalmait és a sokfajta emberi szenvedést, jajkiáltást művészileg ábrázolta. De Rouault hitt a feltámadásban. Az együtt érző szeretet elvezette a hithez és a reménységhez, a nyomortól eljutott az isteni irgalmassághoz, amelynek legcsodálatosabb kifejezése az értünk szenvedő, keresztre feszített Krisztus. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.”

A társadalomkritikát kifejező monstruózus „Übü király” (1918-19) a Miserere sorozatban Krisztus király alakját ölti fel, a fájdalom emberévé válik. A titokzatos azonosításban megsejthetjük a Megtestesülés csodáját. Ahogy egyik alakról átmegy a másikra, ebben az azonosításban lemérhetjük Georges Rouault kereszténységének hitelességét és történelmi nagyságát.