Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évk. 30. vasárnapra
KÉT SZERETET TALÁLKOZÁSA (Kiv 22,20-26; 1 Tessz 1,5c-10; Mt 22,34-40)
Az évközi harmincadik
vasárnap első olvasmánya a Kivonulás könyvéből vett szakasz, amelyben azt olvassuk,
hogy Isten a szegények és elnyomottak pártján áll. Jó tudni azt, hogy Isten ma is
ilyen, csak arra vigyázzunk, nehogy saját magunkat mindig az elnyomottak kategóriájában
lássuk, hanem néha fontoljuk meg azt is, hogy esetleg mi nyomunk el másokat és ez
esetben nem hivatkozhatunk Istenre. A második olvasmányban Szent Pál apostol dicséri
a tesszalonikai hívek hitét, amelynek révén példaképpé lettek mások számára is. Jó
tudni, hogy a szent szövegek nem csak gyengeségeinkre mutatnak rá, hanem elismerik
erényeinket is.
Az Evangéliumban, amely Szent Máté tollából vett szakasz,
egy furcsa helyzettel találjuk magunkat szemben: egy tudós ember kérdez Jézustól olyasvalamit,
amire előre tudja a választ. Azt kérdezi Jézustól, melyik a főparancs a törvényben?
Furcsa kérdés, hiszen a kérdező, lévén törvénytudó, pontosan ezt tanította másoknak.
Az újdonság Jézus válaszában az, hogy Jézus válaszként nem egy parancsot nevezett
meg, hanem kettőt, egymás mellé állítva azokat. Az első az Isten iránti szeretet,
de szorosan csatolódik hozzá a másik is, az embertárs iránti szeretet. Ennek az igazságnak
tulajdonképpen két arculata van: az első az, hogy nem lehet szeretni Istent, ha nem
szeretjük az embereket, a másik pedig az, hogy nem lehet szeretni az embereket, ha
nem szeretjük az Istent! Ez a második arculat ma mintha elhomályosult volna sok ember
tudatában.
Olyan világban élünk, amely ellenséges magatartást tanúsít az
emberrel szemben: a törvényhozók elképesztő könnyedséggel legalizálják az abortuszt,
az esetleges fogyatékos magzatokat nem kívánt elemeknek nyilvánítják, az öregek teherré
váltak ezért fontolóra kell venni az eutanázia lehetőségeit, stb. Hol vannak ennek
az ellenséges magatartásnak a gyökerei? A választ kérdésünkre megadja a mostani evangéliumi
szakasz: ha valaki nem ismeri el Isten uralmát és fennhatóságát, akkor nem tud mit
kezdeni az emberrel és az emberi méltósággal sem.
A Katolikus Egyház Katekizmusa
ünnepélyes kijelentéssel kezdődik: Az Isten utáni vágyódás az ember szívébe van írva,
hiszen Isten teremtette és az Istenért teremtetett. Isten szüntelenül vonzza őt önmaga
felé és az ember csak Istenben talál rá az igazságra és boldogságra, amelyet állandóan
keres (27. szám). Ha azonban belenézünk a mai ember szívébe és lelkébe, esetleg felmerül
bennünk a gyanú, hogy ez a kiolthatatlan vágy bizony eléggé háttérbe szorult. Vágyakozik-e
még ténylegesen a mai ember Isten után, benne keresi-e a boldogságot és az élet értelmét?
Nem kellenek ide tudós társadalomtudományos vagy lélektani elemzések és felmérések,
a mindennapi élet tanúsítja, hogy a vallás perem jelenséggé vált nemcsak a társadalomban,
a kultúrában és a politikában, hanem egyéni szinten is, úgyhogy az emberek nem a lelki,
hanem az evilági értékekben keresik boldogságukat.
E jelenség okait lehet
elemezni sokféle nézőpont szerint, de a legtömörebb megfogalmazást VI. Pál pápa adta
meg a Második Vatikáni Zsinat záróülésén, amikor így rajzolta meg a modern világ lelki
szegénységét: “Az emberré lett Istenbe vetett hit vallását felcserélte az emberbe
vetett hit, aki istenné nyilvánította ki magát!” A kereszténység nagy újdonsága az
volt, amiről a mostani evangéliumi szakaszban olvasunk: Jézus kinyilvánította, hogy
Isten és az ember nem él két világban, hanem egymásba fonódva pereg az életük, ugyanabban
az erőtérben élnek, hogy egy modern képet használjunk. Ez a két szeretet, Isten emberszeretete
és az ember Istenszeretete eggyé fonódott Jézus Krisztusban.
Van ennek az
evangéliumi jelenetnek egy vigasztaló üzenete: megmutatja azt is, hogyan kell szeretni
Istent. A régi időkben, Krisztus eljövetele előtt, az embereket állandóan az a gondolat
foglalkoztatta, hogyan mutassák ki Isten iránti szeretetüket. Volt, aki anyagi javait
áldozta Istennek, mint Káin és Ábel, volt, aki nagy vezekléssel igyekezett kimutatni
Isten iránti szeretetét, mint Dávid király, a pogányok még saját gyermekeiket is képesek
voltak feláldozni bálványaik előtt, de sohasem voltak biztosak abban, hogy ezzel ténylegesen
kimutatták Isten iránti szeretetüket. Jézus megtanított bennünket arra, hogy van egy
biztos út, amelyen járva kimutathatjuk Isten iránti szeretetünket: az embertárs iránti
szeretet útja. Ez az út mindenki számára járható és ahhoz, hogy rátaláljunk embertársunkra,
aki igényli szeretetünket, nem kell a szomszédba menni, mert esetleg ott él velünk
egyazon fedél alatt, mint családtag, vagy ott dolgozik velünk ugyanabban a gyárban,
ugyanabban az irodában, mint munkatárs. Isten szeretete rajtuk keresztül jut el hozzánk
és a miénk is Istenhez. A szeretet kettős parancsa tehát egységet alkot, találkozási
pontjuk pedig Jézus Krisztus személye. Ezért az igazi humanizmus alapja az embert
szerető Istenbe vetett hit.