Magyarország apostola és tanítómestere: 150 éve született Prohászka Ottokár - P. Szabó
Ferenc jegyzete
Prohászka Ottokár (1858–1927)
születésének 150. évfordulója alkalmából több megemlékezést tartottak: a szülővárosában,
Nyitrán, Székesfehérváron, ahol 1905-től haláláig az egyházmegye főpapja volt, valamint
Budapesten is, az egyetemi templomban, amelynek szószékén 1927. április 1-én agyvérzés
érte és másnap a központi szemináriumban meghalt. Születésnapján Lakiteleken leleplezték
mellszobrát: a Népfőiskola kertjében a nemzet nagyjai, a kommunizmus által meghurcoltak
társaságában, Mindszenty József, Ordass Lajos, Ravasz László és Romzsa Tódor szobrainak
társaságában láthatjuk Prohászkáét is. Október 10-én itt többek között Bábel Balázs
kalocsai érsek emlékezett a nagy apostolra, akinek szobrát a Károly-kertben 1947-ben
kommunista fiatalok ledöntötték.
Október 11-én, szombaton este Székesfehérváron
a Prohászka-templomban bemutatott emlékező szentmisén ugyancsak Bábel Balázs volt
a főcelebráns, és ő mondta a szentbeszédet, a templomot zsúfolásig megtöltő hívőseregnek.
Előtte a Szent István Művelődési Házban tudományos konferenciát tartottak, amelyet
Spányi Antal megyés püspök, Prohászka utóda nyitott meg, emlékezve az előző napi nyitrai
ünnepségre is. A fehérvári konferenciák közül három átfogóbbat említek: Frenyó Zoltán
filozófus Prohászkának a nemzeti és keresztény újjászületésben játszott szerepét,
Orvos Levente pap kutató pedig Prohászka közéleti tevékenységét mutatta be magam,
tekintettel a Biblia évére és az Isten Igéjéről tárgyaló, most folyó szinódusra, Prohászka
és a Biblia című előadásomban a püspök szentírás-értelmezését elemeztem.
Föld
és ég című kétkötetes munkájában a természettudományok (geológia, paleontológia,
evolúció, darwinizmus) és a keresztény teremtéshit között igyekezett hidat verni meglepő
nyitottsággal. Hangoztatta, hogy a teológiának nem kell félnie az új felfedezésektől;
a bibliai teremtéstörténetet már a történeti-kritikai módszerrel elemezte. Többek
között – a modernizmus vádjával – ezért került két műve római indexre. De már a kutatás
főleg a II. vatikáni zsinat, e téren is, igazolta modern nézeteit. A francia jezsuita
tudóshoz, Teilhard de Chardin-hez hasonlíthatjuk, aki szintén a hit vidám merészségével
nézett szembe a modernség kihívásaival.
Prohászka püspök ünneplését ezekben
a napokban megzavarták az életművét nem ismerők vagy félreismerők, félremagyarázók,
akik főleg a nyilvánosságnak nem szánt naplójegyzeteiből idéztek zsidóellenes megjegyzéseket,
kiragadva azokat a szövegösszefüggésből és az egész életműből. Egy parlamenti felszólalás
keltett megütközést keresztény képviselőknél, amely a lakiteleki szoborállításon résztvevőket
azért bírálta, mivel a szerintük „antiszemita” Prohászkát dicsérték.
Az elmúlt
években, miként a kommunizmus évtizedeiben is, sokszor elhangzott Prohászka ellen
az antiszemitizmus vádja. Reagáltunk is többször ezekre a ferdítésekre. A magam részéről
azt ajánlanám a vádaskodóknak, hogy olvassák el a tavaly megjelent "Prohászka élete
és műve" című monográfiámat, ebben is a VIII. fejezetet, ahol Prohászka és a zsidókérdés
témát kritikusan dolgoztam fel. Sokszor hivatkoztam Gyurgyák János "A zsidókérdés
Magyarországon" című alapos monográfiájára, ahol az Osiris igazgatója aránylag tárgyilagos
kritikát írt Prohászkáról is, elhelyezve ezt a részletkérdést Prohászka egész életművében,
ami nagyon lényeges. Nem lehet egy-egy kiragadott mondat alapján ítéletet mondani
a XX. századi magyar katolicizmus legnagyobb alakjáról (Gergely Jenő történészt is
idézhetném).
Prohászka a szociális apostol és egyházi reformer bírálta a kezdődő
kapitalizmust, szegényeket kizsákmányoló pénzvilágot, a feudális viszonyokat, így
a feudális főpapokat is, továbbá a vallás- és egyházellenes sajtót; amely a század
elején jórészt a zsidóság kezében volt. Élesen bírálta a Tanácsköztársaság idején
garázdálkodó Lenin-fiúkat és Szamuelyéket, de a kommün leverése után óvott a bosszúállástól.
A fajvédőket, akik – sajnos – zászlajukra tűzték nevét, illetve félreértett „hungarizmusát”,
szintén óvta a fajgyűlölettől. Tehát keresztényeket és zsidókat egyaránt bírált, mindazokat,
akik a kereszténység megújításáért elkötelezett apostoli munkáját akadályozták. Prohászka
1927-ben meghalt.
Abszurd az a magatartás, amely a későbbi zsidóüldözés távoli
előkészítőjének teszi meg a püspököt. Ez kb. olyan, mint mikor Lukács György Az
ész trónfosztásában a zsidó filozófust, Henri Bergsont, irracionális filozófiája
miatt a náci fajelmélet előfutárának tartotta. Köztudott, hogy Prohászka püspöknek
sok zsidó ismerőse, barátja volt: gazdasági szakembere, egyik orvosa is zsidó volt.
A napokban az egyik újság címoldalán a püspök ismert kijelentését olvashattuk: "Minden
derék zsidót szívből tisztelek és szeretek."
Azoknak pedig, akik az Iránytű
című kötet egyes zsidókat bíráló tanulmányait idézgetik, ajánlom, hogy olvassák el
a kötet utolsó írását: "Zsidó testvéreimhez"; ebben Prohászka teológiai szempontból
ismerteti az ószövetségi zsidóság szerepét Krisztus eljövetelének előkészítésében.
Végül, talán nem fölösleges kiemelnünk, hogy Prohászka misztikájában az eucharisztikus
Jézus áll a középpontban; Jézus, a zsidó ember, Mária és Isten Fia, akihez az Eucharisztiában
a nagy misztikusoknál tapasztalt "szent szerelem" fűzte.