A Király menyegzője - P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évk. 28. vasárnapra

A KIRÁLY MENYEGZŐJE
(Iz 25,6-10a; Fil 4,12-14.19-20; Mt 22,1-14)


Az évközi huszonnyolcadik vasárnap olvasmányainak közös témája Isten nagylelkűsége. Izajás próféta a messiási lakomáról jövendöl. A lakoma, a bankett képe gyakori és kedvelt bibliai téma, elsősorban annak az üdvösségnek a szimbóluma, amit Isten minden ember számára készít. Izajás Isten üdvözítő szándékának pontosan ezt az egyetemességét hangsúlyozza, amikor elmondja, hogy a Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez. Két mozzanat fontos eközben: a lakoma Isten ajándéka, Ő készíti azt, Ő menti meg népét, Ő semmisíti meg a halált, Ő mossa le népéről a gyalázatot. A másik hangsúly a bőségen van: lesz finom bor, zsíros, legjava falat és erős színbor. Az első olvasmány kapcsán elmélkedhetünk Isten nagylelkűségéről a mi életünkben is és emlékezhetünk hálatelt szívvel mindarra, amit értünk tett életünk során.


A Filippieknek írt levelében Szent Pál szintén Isten végtelen szeretetéről biztosítja aggódó híveit: Az én Istenem - gazdagsága szerint - dicsőségében ellát majd benneteket Jézus Krisztus által mindennel, amire szükségetek van. Megható, ahogyan Szent Pál beszél Istenről: „az én Istenem”. Ez az érett, nagykorú hit kifejezője: szeretetet, bizalmat és teljes ráhagyatkozást tükröz vissza. Hitünk akkor vált személyessé, ha így tudunk Istenről gondolkodni, azaz ha minden pillanatban, minden körülmény között, jóban és rosszban, boldogságban és balsorsban, gazdagságban és ínségben a „mi Istenünknek”, az „én Istenemnek” merjük szólítani Őt.


Ennél a pontnál érintjük az evangéliumi példabeszédet. A királyi menyegző szintén túlcsorduló bőséget ígér, de a meghívottak nem érzik, hogy a király, ez esetben Isten, az Ő királyuk, az Ő Istenük lenne. Nekik más, fontosabb, sürgősebb tennivalójuk van. Az evangéliumi szakasz megbélyegzi a farizeusokat, akik a lényegtelen miatt elhanyagolták a lényegest, de ugyanezt üzeni nekünk is, ti. hogy igen gyakran magunk vagyunk felelősek lelki vakságunkért.
Nem mindennapi, paradox helyzetet ecsetel Jézus hallgatóinak: egy király lakodalmat készít a fiának, a lakoma nagyszerűnek ígérkezik, leölték a hizlalt állatokat. Ilyesmi nem mindennapi esemény Keleten, annál is inkább, mivel arrafelé meleg van, ami azt jelenti, hogy a húst hamar el kell fogyasztani, és azután talán hónapokig nem kerül ismét hús az asztalra. Mindez arra utal, hogy a meghívás vonzó, hiszen a meghívottak gyakran csak álmukban láttak húst és egyéb jó falatot. De az esemény nem mindennapi a vendéglátó személye miatt is: maga a király a házigazda, akinek a fia nősül. Tehát igen megtisztelő meghívásról van szó, amit józan ésszel és tényleg súlyos érvek nélkül nem lehet visszautasítani. Éppen ezért hangzik szinte hihetetlennek a későbbi megjegyzés, hogy a meghívottak nem törődtek a meghívással. Ez a legelemibb illemszabályok megsértése. Mi több, az egyik kiment a földjére, a másik meg az üzlete után nézett. A helyzet teljesen abszurd.


Figyeljük meg, hogyan gondolkodnak ezek az emberek. Éljük bele magunkat helyzetükbe és próbáljunk magunkra ismerni. Ahhoz, hogy egy ilyen lakomára elmenjen valaki, meg kellene mosakodnia, magára kellene öltenie ünnepi ruháját, új, ismeretlen emberekkel kellene találkoznia. Ez túlságosan igényes dolog, sokkal egyszerűbb úgy maradni, ahogy vagyunk, sodortatni magunkat a hétköznapok megszokott ritmusával, viselni elnyűtt, de megszokott munkaruhánkat, folytatni mindennapi teendőinket. Fontoljuk meg, hogy ezek az emberek nem tesznek semmi rosszat, sőt, első tekintetre igen szorgalmas kenyérkeresőknek tűnnek, ami az ő esetükben érthetően fontosabb, mint lakodalomba menni. És mégis, érezzük, valami észbontó félreértés történik itt, ezt a meghívást nem lehet, nem szabad visszautasítani. Miről van tehát szó?


Ezzel a példával Jézus arra figyelmeztet bennünket, hogy mennyire erős lehet bennünk a hétköznapok rutinja, mennyire elvakíthatnak bennünket szokásaink úgyhogy megkövesedünk lelki növekedésünkben, képtelenekké válunk a változásra, a megtérésre, restekké leszünk Isten hívására, a kegyelem ösztönzésére. Ezért ez a példabeszéd nekünk szól, és azt mondja: „Te vagy ez az ember, aki elutasítja a hívást egyszerűen azért, mert lelki lustaság áldozata lettél.”


Ezt az üzenetet lehet variálni. Vajon hányszor mentünk el koldusok, hontalanok, szegények mellett vállrándítással mondván: mit lehet itt tenni, mindig így volt, így is lesz. Mindaddig, amíg valaki meg nem áll és azt mondja: ennek nem kell így lennie, lehet itt tenni valamit. Ezt tette Teréz anya a kalkuttai kitaszítottak láttán és azóta ezrek csatlakoztak hozzá abban a meggyőződésben, hogy igenis lehet valamit tenni ezeknek a szerencsétleneknek az érdekében. Hányszor lehet hallani házastársaktól, hogy családi életük teljesen ellaposodott, de cinikus „mit lehet itt tenni” vállrándítással tovább marják egymást, ahelyett, hogy egyikük egy bátor tettel odaállna a másik elé és azt mondaná, ez nem mehet így tovább, bocsáss meg. Nem a saját erőnkből, természetesen, hanem megszívlelve Szent Pál apostol nagyszerű felfedezését saját esetében:


„Mindent elviselek abban, aki erőt ad.” Sajnos, a magyar fordítás nem tükrözi egészen pontosan a szentpáli lelki élményt; az „elviselek” kifejezés passzivitásra utal, Pál viszont arra csodálkozott rá, hogy mi mindenre volt ő képes, amióta igent mondott a krisztusi hívásra.
Az olvasmányok hatására adjunk hálát Istennek irántunk tanúsított nagylelkűségéért, szeretetének milliónyi apró jeléért, amelyek életutunkat koszorúzzák.