P. Szentmártoni Mihály jezsuita elmélkedése az évközi 27. vasárnapra

A MINDIG ÚJ LEHETŐSÉGEK ISTENE
(Iz 5,1-7; Fil 4,6-9; Mt 21,33-44)

Az évközi huszonhetedik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta megrendítő énekét olvassuk az Úr szőlejéről, amelyben elmondja, mennyit tett Isten a kiválasztott népért, de az hűtlenül elhagyta Őt. Ez nekünk is üzenet: Isten ajándékait mindenekelőtt meg kell becsülnünk, majd pedig arra használnunk, amire kaptuk azokat.

A második olvasmány Szent Pálnak a Filippieknek írt leveléből vett szakasz, amelyben az Apostol arra buzdítja a híveket, hogy ne aggódjanak semmi miatt, hanem minden imádságukban és könyörgésükben terjesszék kéréseiket az Úr elé, hálaadásukkal együtt. Szívet melegítő üzenet ez nekünk is, akiknek a mindennapi élet számtalan aggodalmat jelent. Jó tudni, hogy mi is az Úr elé tárhatjuk minden aggodalmunkat.

Szent Máté Evangéliumában Jézusnak a “gyilkos szőlőművesekről” szóló példabeszédét olvassuk. Nem tudom, ki adta ennek a szakasznak az alcímet, nekem nem tetszik, mert a főszereplők ebben a példabeszédben nem a “gyilkos szőlőművesek”, hanem a végtelen türelmű Isten. Próbáljuk meg ilyen szemszögből végig elmélkedni ezt a példabeszédet.

Ha ugyanis a „gyilkos szőlőművesekre” helyezzük a hangsúlyt, akkor némi viszolygással olvassuk ezt az evangéliumi szakaszt. Stílusát illetően beletartozik az ún. apokaliptikus műfajba, és talán pontosan ezért ezt a példabeszédet is szívesen emlegetik egyes szektások, akik minden áron Isten büntetését szeretnék látni a bűnösök fölött. Néha talán tényleg kellene használni apokaliptikus beszédet is, határozottan elítélni a rosszat, de ez nem Jézus stílusa. Ő sohasem fenyegette az emberiséget azzal, hogy „Isten általános sztrájkba lép”, azaz magunkra hagy bennünket. Ellenben, Isten már az Ószövetségben is esküt tett saját magára, hogy sohasem fogja elpusztítani az embert, még akkor sem, ha hűtlen lesz hozzá. Ezzel a Istennel találkozunk a mostani Evangéliumban is.

Figyeljük meg mindenekelőtt, hogy a szőlősgazda, akiben itt felismerjük Istent, Jézus Krisztus Atyját, nem siet megbüntetni a gonosz szőlőműveseket. Nem fenyegeti őket pokollal, átkokkal, szörnyű betegségekkel, katasztrófákkal. Egyáltalán nem fenyegetőzik. Mi több, állandóan újabb és újabb lehetőségeket ad: küldi a szolgák első csapatát, majd második csapatát, végül saját fiát. A szőlősgazda még mindig hisz a szőlőművesek megtérésében.

Ilyen a mi Istenünk: sohasem csapja be előttünk a megtérés ajtaját, sohasem Ő az, aki kilép a velünk kötött szövetségből, aki megszakítja velünk való barátságát. Isten mindig nyitott partner. Az ember az, aki becsapja az ajtót Isten előtt, aki kilép a szövetségből, aki megszakítja a barátságot.

Ebben a példabeszédben találkozunk egy örökké nyugtalanító kérdéssel is: miért nem bünteti Isten a gonoszokat? Már az ószövetségi zsoltáros is így fohászkodott: „A bűnösök tűnjenek el a földről, és ne legyenek többé gonoszok!” (104. zsoltár). A választ megadja pontosan ez a példabeszéd: Isten nem irtja ki a gonoszokat, mert hisz az emberben még akkor is, ha az ember nem hisz Benne! Isten hisz abban a mélyen bennünk lakozó vágyakozásban, amit Ő ültetett el a szívünkben, vagyis hogy az élet értelmét csak úgy lehet megtalálni, ha Őt keressük és Őrá bízzuk életünket.

Ha azonban az ember ezt letagadja, eltiporja, elhallgattatja, ha megszakítja kapcsolatát Istennel, akkor vállalnia kell a következményeket, amint ezt kiolvashatjuk a gonosz szőlőművesek példájából is: nem kellett őket külön megbüntetni, ők maguk játszották el Isten szeretetét és ennél nem kell nagyobb büntetés.

Ismételten arra kell rádöbbennünk, hogy Isten parancsai nem önkényes követelmények, hanem emberi méltóságunk megalapozói. Isten törvényei olyanok mint a gát, amely óvja házainkat az árvíztől. Így vagyunk Isten parancsolataival is: azok emberi méltóságunk és boldogságunk gátjai. Ha azok átszakadnak, elkerülhetetlenül bekövetkezik a katasztrófa. Sajnos, manapság mintha nagyon sok gátszakadás lenne: az erkölcsi felelősség, az emberi jogok gátjai megrendültek.

A mi Istenünk szeretete azonban még itt is meglep bennünket: Ő képes és hajlandó újra felépíteni azokat a gátakat, amelyeket mi, saját balgaságunk, vagy gonoszságunk által szakítottunk fel. Minden szentgyónás ilyen gátépítés, amikor is Isten kinyújtja felénk kezét, hogy megfogjon bennünket, mielőtt végképp elsüllyednénk, és egyben új lehetőséget ad arra, hogy tovább lépjünk.

Ilyen a mi Istenünk. Róla mesélt nekünk Jézus a „gonosz szőlőmunkások“ alcímet viselő példabeszédben, amelyet mi ezek után szívesebben neveznénk a „Mindig új lehetőségek Istene“ példabeszédének.