60 éves az Egyházak Világtanácsa- P. Szabó Ferenc jegyzete

Augusztus 28-án az amszterdami új templomban (Nieuwe Kerk) istentisztelettel emlékeztek meg az Egyházak Világtanácsa (Ökumenikus Tanácsa) megalakulásának 60. évfordulójáról. Ugyanebben a templomban tartották ugyanis 1948. augusztus  23-án a Világtanács alakuló közgyűlésének istentiszteletét. Akkor 147 tagegyház vett részt az ünnepségen, ma már 35o protestáns, anglikán, ortodox. ókatolikus és régi keleti egyház tartozik a szervezethez. Amelynek jelenlegi titkára Samuel Kobia kenyai metodista lelkész. A római katolikus egyház nem tagja a Világtanácsnak, de főleg a II. vatikáni zsinat óta szoros kapcsolatot tart fenn vele az Egységtitkárság, ill. újabban a Keresztény Egység Pápai Tanácsa révén. (Kathpress, 28. 08. 2008)
Az ökumenikus mozgalom eredetét általában a XX. század elejére teszik. A protestáns missziós munka tapasztalata (Indiában) az volt, hogy a keresztények megosztottsága, a tanításbeli és vallásgyakorlatbeli különbségek erősen akadályozzák az evangélium terjesztését. Az 1910-ben, Edinburghban tartott protestáns Nemzetközi Missziós Konferencián
Ezt több küldött szóvá tette, hangsúlyozva, hogy Krisztus szándéka szerint egységnek kell lenni a tanításban és a szentségek közösségében. Az itt elhangzott elvi megállapításokat az első világháború után gyakorlati tettek követték. Az egyházak közös szervezetének létrehozását már 1917-ben Uppsalában, Söderblom érsek sürgette. 1920-ban pedig a konstantinápolyi pátriárka ajánlotta valamennyi egyházhoz írt levelében, hogy az egyházak egyesüljenek  valamilyen közösségi szervezetben. Az ökumenikus mozgalom két ágának, a gyakorlati kereszténység és a hitbeli egység konferenciái egyengették az ökumenikus tanács létrehozásának útját. Az 1937-es edinburghi határozat nyomán Temple anglikán érsek vette kezébe az ügyet. 1938-ban Utrechtben megalakult a leendő tanács 14 tagból álló szervezőbizottsága, de csak a háború után, 1948-ban Amszterdamban alakult meg az Egyházak Világtanácsa..
Az alakuló ülésen elfogadott alkotmány szerint az Egyházak Ökumenikus Tanácsa (EÖT) „azon egyházak testvéri társulása (fellowship) , amelyek elfogadják a mi Urunkat, Jézus Krisztust mint Istent és Üdvözítőt.” Ezt  a minimális hitvallást 1961-ben Új Delhiben az ortodox delegátusok és több protestáns képviselő javaslatára úgy bővítették ki, hogy a szövegben említés történik a Szentháromságról, valamint arról is, hogy Krisztus megvallása a Szentíráson alapul. Az új szöveg szerint az ÖT „azon egyházak társulása, amelyek a Szentírás szerint Istennek és Üdvözítőnek vallják Urunkat, Jézus Krisztust. És az a törekvésük, hogy válaszoljanak közös hivatásukra az egy Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére.”
Az EÖT tehát pozitív keresztény hitvalláson alapul, de nem egyház, nem szuperegyház, hanem egyházak testvéri társulása (fellowship). A működési szabályzat leírja a felvételekhez alkalmazott kritériumokat. Az „egyház” kifejezés meghatározatlan marad, mert nincs leírva az egyház mivolta, bár a szövegösszefüggésből kiolvasható, hogy, hogy a tagság feltételez bizonyos egyháztani alaptételeket. A tagegyházak függetlenek maradnak, tehát joguk van elfogadni vagy visszautasítani az EÖT nyilatkozatait, döntéseit, határozatait.  1950-ben a központi bizottság torontói  határozata pontosabban meghatározta a tagegyházaknak az ÖT-hoz való viszonyát. A szövegek elismerik, hogy az egyház bizonyos elemei mindegyik egyházban megtalálhatók, és ez az egyházközi párbeszédnek és az egységkeresésnek nélkülözhetetlen alapja.
1952-ben Lundban elfogadták a következő Krisztus-központú elvet: „Ha igyekszünk közelebb jutni Krisztushoz, egymáshoz is közelebb jutunk.” E „konvergens” módszerrel kibontakozott az Ökumenikus párbeszéd, amelyben a zsinat óta a katolikus egyház is részt vesz, bár – mint mondtuk – még nem tagja az Ökumenikus Tanácsnak. „Ennek a módszernek köszönhető – állapítja meg Békés Gellért bencés teológus -, hogy legalábbis a hit  néhány alapvető kérdésében, mint milyen pl. Krisztus és az egyház viszonya, a Szentírás és a szenthagyomány összetartozása, keresztség, Eucharisztia és papi szolgálat, bizonyos egyetértés jöhetett létre.
A hitbeli egység négy konferenciája (Montreal 1963, Leuven 1971, Accra 1974, Lima 1982) és az Ökumenikus Tanács négy közgyűlése (Uppsala 1968, Nairobi 1975, Vancouver 1983, Camberra 1991) e nélkül eredménytelen lett volna, és e nélkül a II. vatikáni zsinaton a római katolikus egyház sem kapcsolódhatott volna partnerként az egyházközi dialógusba. Ez a módszer tette ugyanis lehetővé, hogy a teológusok valóban azt keressék, ami összeköti az egyházakat, s nem azt, ami szétválasztja őket. (…) Ha az egyházak újra meg akarják találni a teljes közösségüket – s az ökumenikus mozgalommal voltaképpen ezt akarják – azt csakis Krisztus személyében találhatják meg ő az egyház egységének forrása és központja.”)  Békés G. OSB: Krisztusban mindnyájan egy, 1993, 121-122.)