P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése:
Jézus becsületessége

Az évközi huszonkettedik vasárnap első olvasmánya Jeremiás próféta megrendítő vallomása arról, mennyi szenvedést hozott neki a prófétai küldetés. Ez ma is aktuális üzenet: hitünk nemcsak az öröm forrása, hanem néha arra is késznek kell lennünk, hogy kicsúfolnak érte bennünket.
A második olvasmány Szent Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből vett két soros szenvedélyes buzdítás, hogy gondolkodásunkban ne hasonuljunk ehhez a világhoz, hanem minden gondolatunk és viselkedésünk mércéje Isten akarata legyen.
Szent Máté evangéliumában arról olvasunk, hogy Jézus megjövendöli szenvedését, amit azonban Péter nem akar elfogadni. Nem állhatjuk meg, hogy a mostani evangéliumi jelenetet olvasva ne emlékezzünk a múlt vasárnapi evangéliumra. Ott arról volt szó, hogy Péter kitűnőre vizsgázott, amikor megvallotta: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia”. Péter nagyszerű hitvallását úgy minősítettük akkor, hogy Péter kitűnőre vizsgázott. Nos, ezúttal Péter csúnyán megbukott egy másik vizsgán: nem volt képes megérteni, miért kellene Jézusnak szenvednie. Jézus nemcsak, hogy „nagy szamárnak” mondta Pétert, mint a tanárok szokták nevezni a bukott diákot, hanem egyenesen sátánnak minősítette őt.
Péter esete több dologra figyelmeztet bennünket. Gondolhatunk arra, hogy Jézust követni csak úgy lehet, hogy ha felvesszük a keresztet. Arra is gondolhatunk, hogy Jézust követni csak megosztatlan szívvel lehet. Van azonban ennek az evangéliumi jelenetnek egy harmadik üzenete is, amelynél érdemes lesz elidőzni: Jézus becsületessége.
Jézust senki sem vádolhatta meg azzal, hogy hitegette volna követőit. Mindig, amikor valakit meghívott, valamiképpen tudtára adta, hogy ennek ára van. Lukács evangéliumában több ilyen esetről olvasunk. (Lk 9,57-62). Amint mentek az úton, valaki megszólította: „Követlek, bárhová mész is.” Jézus azonban figyelmeztette: „A rókáknak vackuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania”. Jézus lényegében azt mondta ennek a jó szándékú embernek, hogy fontolja meg jól, hajlandó-e vállalni a nehézségeket, megfizetni azt az árat, amelyet a tanítványi életstílus megkövetel. Ez ma is érvényes, hisz kereszténynek lenni nem „gyerekjáték”. Nem biztos, hogy szívességet tesznek az Egyháznak azok, akik azt hangoztatják, hogy erkölcsi elvárásai túl magasak. Az Egyházban nem a számok számítanak, hanem a minőség.
Lukács evangélista beszámol egy másik esetről is, amikor valaki felkínálkozott tanítványnak, de előbb szeretett volna elbúcsúzni a családjától, visszatérni házába, mintegy elsiratni a múltját. Ennek Jézus egy ősigazsággal válaszolt: egyetlen szántó sem képes egyenes barázdát vágni, ha hátratekintget. Vannak emberek, akiknek a szíve valahogy mindig a múltban kóborol. Ezek sohasem mennek előre egyenes úton, hanem állandóan a régi szép időket siratják vissza. A keresztény alapmagatartás viszont a remény: a jövőre, a feltámadásra, az örökkévalóságra való odafigyelés.
Jézus a végsőkig becsületes volt az emberekkel szemben: senkinek sem ígért könnyű életet, hanem majdnem túlzott realizmussal ecsetelte a tanítványi sors követelményeit. Ennek kapcsán szeretnénk feltenni a kérdést: Mi a becsületesség?
A becsületességet túl gyakran lefokozzuk puszta erkölcsi magatartásra, de az sokkal több annál. A becsületesség lelki minőség és egy tágabb keretbe ágyazódik bele: olyan értékek képezik hátterét, amelyekért érdemes élni, vagy ha kell, meg is halni. Egyes pedagógusok pontosan abban látják a mai társadalom „becstelenségét”, hogy már nem fogad el kikezdhetetlen értékeket, megfellebbezhetetlen igazságokat és semmit sem tart szentnek. A becsületesség alapja viszont az élet tiszteletben tartása, amely nem a „mi találmányunk”, hanem Isten ajándéka. Becsületesen nem lehet viselkedni másképpen, csak úgy, hogy az ember becsületesen él. Pontosan erre tanít Jézus példája, aki maradéktalanul felvállalta az Atya által neki szánt küldetést és ezt a végső következményekig – a keresztig, a halálig – magáénak vallotta.
A becsületesség tehát emberségünk minőségének mércéje és mutatója. A becsületes élet vezérelve nem az evangéliumi esztelen újgazdag hivalkodása, hogy mivel mindene megvan, élvezheti az életet, hanem szent Pálnak a fiatal Timóteushoz intézett buzdítása, hogy őrizze meg a rábízott kincset (1Tim, 6,20). A házastárs – ránk bízott kincs, a papi hivatás – ránk bízott kincs… Szent Pál ezt így vonatkoztatta magára: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” (2Tim 4,7), amit mi viszont így fordítanánk le: „becsületesen éltem”. Csak úgy érdemes élni, hogy az ember élete végén kimondhassa ezt a nagyszerű mondatot: „A jó harcot megharcoltam”.