Arcodat keresem - P. Szabó Ferenc SJ világnézeti sorozatának 7. része

7. Isten dicsősége Jézus Krisztus arcán
„A hitetleneknek e világ istene elvakította értelmét, hogy ne ragyogjon számukra a Krisztusnak, Isten képmásának dicsőségéről szóló evangélium világossága. . . Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon fény«, világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy fölragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán." (2Kor 4,4–6)


Istenünk nem valami távoli Olimposzon trónoló Úr, nem a "filozófusok" elvont Abszolútuma, hanem arca és szíve van. A Láthatatlan valamiképpen láthatóvá lett, mert dicsősége felragyogott Jézus Krisztus arcán. Kinyilatkoztatta Jézusban – az ő halálában és feltámadásában –, hogy szereti a világot, szeretetből teremtette az embert saját képmására és hasonlatosságára, és szeretetből meghívott bennünket a vele való életközösségre: a Fiúban az Atya gyermekei lehetünk a fogadott fiúság Lelke által. „Akiket eleve ismert, azokat előre arra rendelte, hogy hasonlókká váljanak Fia képmásához. Így lesz elsőszülött sok testvér között." (Róm 8,29). Krisztus, aki Isten képmása az első teremtésben (Kol 1,15kk), az új teremtésben (2Kor 5,17) visszaadja a bukott emberiségnek az Istenhez való hasonlóság ragyogását, amelyet a bűn elhomályosított (Ter 1,26; 3,22–24; Róm 5,12). Isten képmását nyomja a lélekbe, "új emberré" alakítja (Kol 3,10), és visszaadja neki "Isten dicsőségét" (Róm 3,23). Ez a dicsőség, amelyet Krisztus mint Isten tökéletes Képmása (2Kor 4,4) sajátjaként birtokol, egyre inkább áthatja a keresztényt (2Kor 3,18). Ha nyitott a Léleknek, szívében világosság támad, és "felragyog Isten dicsőségének ismerete" (2Kor 4,6).


Jézus Krisztus tehát a kinyilatkoztatás középpontja: az Ószövetségben minden Feléje mutat, és megjelenése óta Belőle árad szét a fény, "az élet világossága". Jézus Krisztus maga Isten Misztériuma: »Non est aliud mysterium Dei, nisi Jesus Christus« (Szt. Ágoston). Jézus: Mária fia, a názáreti ács, aki egy meghatározott időben és helyen jelent meg, valóban ember. A történelmi Jézus nélkül hitünk gnózis vagy ideológia lenne. De ez a Jézus a Krisztus, a Messiás, Isten Felkentje, Isten egyszülött Fia, Istennel, az Atyával egylényegű, ahogyan ezt a húsvéti fényben az ősegyház felismerte, és a későbbi egyház pontosabban kifejtette.


Hogy Jézus a Fiú (Isten Fia), ez azt jelenti, hogy ez a názáreti ember egészen egyedülálló viszonyban van Istennel. János egész evangéliuma ezt bizonyítja. A feltámadással az Atya véglegesen igazolta Jézust; amikor Úrrá tette, tanúságot tett arról, hogy Jézus végbevitte az üdvösség művét (Róm 1,3–4). Mindezt csak akkor vihette véghez, ha valóban Isten Fia, tehát öröktől fogva az Atyánál volt, vele egyenlő isteni rangban. A feltámadás nyilvánvalóvá teszi, hogy az a Jézus, aki a kereszten az Atyának a kezébe ajánlotta lelkét, aki misszióját egészen az önkiüresítésig teljesítette, pontosan az, akinek előzőleg állította magát, és amiért meghalt: Isten Fia, a világ Megváltója (Fil 2,5–11).


„Az embernek, aki egészen alapvetően meg akarja érteni magát – nem csupán a közvetlen, részleges, gyakran felületes, sőt látszólagos kritériumok alapján és saját léte mértéke szerint – Krisztushoz kell közelednie nyugtalanságával és bizonytalanságával, sőt gyengeségével és bűnösségével, életével és halálával. Mintegy Krisztusba kell belépnie teljes, lényével, »el kell sajátítania«, asszimilálnia kell a Megtestesülés és a Megváltás egész valóságát, hogy megtalálja önmagát." (Redemptor hominis, 10.)


Isten dicsősége a Megfeszített Jézus eltorzult arcán ragyogott fel, mert itt nyilatkozott meg, mennyire szeret az Isten. A mai ateizmus leggyakrabban a hamis istenképet veti el, nem a jóságos és igazságos Isten képet, akit Jézus kinyilatkoztatott nekünk. XVI. Benedek írja a keresztény reménységről szóló körlevelében (43. pont): "Isten maga adott egy 'képet': az emberré lett Krisztust. Őbenne, a Megfeszítettben a hamis istenképek tagadása a legfelsőbb fokot érte el. Most Isten éppen a Szenvedő alakjában mutatja meg arcát, abban, aki az ember Istentől való elhagyatottságát is vele együtt hordozza. Ez az ártatlanul szenvedő vált a remény bizonyosságává: Isten van és Isten tud oly módon igazságot szolgáltatni, amit mi elgondolni sem tudunk, de a hitben megsejthetünk. Igen, létezik a test föltámadása. Van igazságosság. Létezik a múltbeli szenvedés 'visszavonása', van jóvátétel, mely helyreállítja a jogot. Ez az utolsó ítéletbe vetett hit elsősorban és mindenekelőtt remény – az a remény, melynek szükséges volta éppen az utolsó évszázadok vitáiban vált világossá."


A keresztények tudják, mert hiszik, hogy a megfeszített és feltámadt Krisztus Lelke által valóságosan jelen van életükben, az egyházi közösségben, jelen van – naponta jelenvalóvá lesz – a szentmiseáldozatban, jelen a történelemben a világ végezetéig.


Prohászka Ottokár
(1858–1927 )
Úgy teremtettél, hogy szomjazzalak!


Uram,
te vagy az én életmintám.
Szavaidban hallom a lelkedet
és egészen közel vagy bennük nekem.
Nagy meghittségben,
nagy egységben tartanak veled,
mert az egységnek forrása nem a tér és az idő,
hanem a lélekközelség.


Uram, úgy teremtettél, hogy kellesz nekem,
te pedig bennem lakni vágyol.
Úgy teremtettél, hogy szomjazzalak téged,
te pedig szomjazol engem.
Úgy teremtettél, hogy keresve keressem a te tüzedet,
te pedig meggyújtasz engem.
Úgy teremtettél, hogy éhezlek téged,
te pedig magadat adod nekem mennyei ételül,
örökkévaló sympozionjául
lelkem szeretetre, tökéletességre,
elmúlhatatlan szépségre való vágyódásának.
És lelkem beléd horgonyoz kitéphetetlenül
és örvendezve tudja, hogy a tiéd s te kellesz néki.


Jézusom, Megváltóm, te lelkemnek lelke,
te Uram és Istenem,
te aki közénk jöttél,
aki hozzánk hasonlóvá lettél,
ki emberi nyelvünkön szóltál,
ki elfogadtad értelmünk nehézkes, szegényes formáit
és természetfölötti kincseidet beöltöztetted
a mi gyarlóságunk gyermekszavaiba!
Ráadtad az igazságra az emberszabta gondolatruhákat,
hogy ráismerjünk isteni eredetünkre,
eltompult lelkiségünk örök titkaira,
melyeknek tiszta látásától megfosztott a bűn.
És ajkaddal megszentelted emberi beszédünket,
és igazságaiddal értelmet, célt adtál szavainknak.


Hallgatom, lesem, őrzöm e szókat,
az enyémek, nekem szólnak, engem mintáznak,
bennem virágzanak.
Mindenik egy-egy tündöklő mélység,
mindenik lelkedre nyit egy-egy kaput,
mindenik szeretetednek oldja le zsilipjeit.


«Akinek füle van, hallja meg! »
zengted végig évezredek bolthajtásain
és szavadat erősítve visszhangozzák a századok.
Kis országban, keveseknek súgtad őket,
de a te hangodat nem oltja ki,
hanem hatalmasítja a köréje növő tér és idő.
S ma az ezredévek távolából is
mintha arcunkhoz simuló ajkad suttogását hallanók.


Ó mert téged megifjít az idő és növeszt a távolság,
ez a te Végtelenséged törvénye, Uram,
s e Végtelenség egyre hangosodó,
egyre tüzesedő szavakat hagyott itt nekünk,
melynek élete öröklétből öröklétbe nyúl.
(Élő vizek forrása)