„Szent István közben jár értünk az Atyánál, hogy megmaradjunk kereszténynek és magyarnak”
– Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek elmélkedése
Még sokan emlékeznek
rá, mert emlegetik határainkon belül és kívüli magyarok tavaly augusztus 20-án a Szent
István Bazilikában elmondott prédikációmat. Egyetértő üdvözlések mellett kárhoztató
kritikák is érték, hogy „harcra hívtam a hívőket a kormány ellen”, és végig aktuálpolitizáltam.
Pedig hát mikor, ha nem Szent István napján foglalkozzunk a szentbeszédben a közéletiség
erkölcsi kérdéseivel. Sajnálattal kell megállapítanunk, helyzetünk azóta is rosszabbodott,
még a sikertelen olimpiai szereplésünket is gazdasági és politikai okokkal magyarázzák.
Nap, mint nap találkozunk a bűn botrányig fokozódó megnyilvánulásaival.
Korábban legfeljebb háborús időkben, vagy hosszantartó zsarnokság idején zuhant ilyen
mélyre a közerkölcs. A fiatalok által elkövetett bűncselekmények, drogos életformából
következő halálesetek a jövőt is kilátástalanná teszik. Az új pogányság megnyilvánulásait
Szent István ünnepéhez kapcsolódóan is tapasztaljuk; sokaknak augusztus 20-a István-napi
vígasságokat és tűzijátékokat jelent csupán. Azt is mondják mostanság, hogy Szent
István tönkretette az ősi magyar virtust. Magyarországon már Koppánynak is szobrot
akarnak emelni. A Szent Korona iránti valamiféle mágikus hódolat már nem a katolikus
ember szent dolgokhoz kapcsolódó tisztelete. Sokaknak ez talán sérti az érzékenységét,
de nem szabad elfelejtenünk, hogy nem a Szent Koronának, hanem Magyarok Nagyasszonynak
ajánlotta fel a magyarságot Szent István.
Kit is ünneplünk augusztus 20-án?
Nem csak az Államalapítót, hanem a magyarság első és legnagyobb szentjét, aki tudatosan
a krisztusi tanítás sziklájára épített nemzetet és hazát. Maga járt elöl jó példával
Krisztus követése útján, mert ahogy Hartvik püspök írta: „Krisztus a száján, Krisztus
a szívén, Krisztust hordozta minden tettében.”
Szent István ezáltal példaképünk
lett, aki atyja lett nemcsak családjának, hanem népének is. Leszűrte az evangéliumi
tanításból, hogy hasonlítania kell a családatyához, aki kincseiből régit és újat vesz
elő. A régi volt mindaz, amit a magyarság magával hozott, mint értéket. Új volt számára
a keresztény hit, az Evangélium üzenete, amelyet Szent István király meggyőződésesen
és teljes szívből vallott. Ahogy az Úr Jézus bemutatta a mennyei Atyát, úgy kell
nekünk is párhuzamot vonni a Szent István atyaságával és valamiképpen a mi időnkre
rávetíteni, mert tisztelete mindig egyfajta időszerűsítést is jelent.
Jézus
elmondta, hogy a mennyei Atya szüntelen munkálkodik, nem úgy, mint az emberek, hanem
természetfölötti módon, hogy fönntartja és kormányozza ezt a világot. Minél inkább
tágul természettudományos ismeretünk, annál inkább álmélkodunk a teremtett világ nagyságán,
rendjén és működésén. Ez a fűszálra éppúgy vonatkozik, mint a galaxisokra. Szent István
király sem volt rest ember. Szüntelen munkálkodott. Ami megmaradt utána, olyan sziklára
épített ház (1000 éves állam), amely kibírta az idők viharát. Törvényeket hozott,
az országot felosztotta közigazgatás szerint, kinevezte a fő embereket, ismerte országát
és megvédte. Olyan sínekre állította, amely hosszú időn keresztül a biztos haladás
irányát is mutatta. Az Intelmek, amelyeket Szent István király a fiának, Imrének írt,
erről vallanak, hogy ő szüntelen munkálkodó ember volt. Köztünk maradt Szent Jobbja,
amellyel oly sok jót cselekedett, áldott, vigasztalt, alamizsnát osztott Szent István.
Nekünk
is tevékenykednünk kell, amíg élünk, kamatoztatnunk kell talentumainkat, mert ez evangéliumi
parancs. Babits Mihály szerint tragikus hőseink bűne nem a cselekvés, hanem a mulasztás
volt. Ma nemcsak azért van sok munkanélküli Magyarországon, mert nem találnak munkát,
hanem sokan nem is akarnak dolgozni. Életünk elmulasztott idejét, lehetőségeit csak
nehezen tudjuk helyrehozni.
Az Úr Jézus arról is szólt, hogy az Atyja házában
sok lakóhely van. Vagyis Isten úgy teremtette meg ezt a világot, hogy mindenki élni
tudjon benne. Az üdvösséggel a végleges otthont készítette elő, amelyből csak bűnös
megátalkodottsággal zárja ki magát az ember. Szent István országában otthonra talált
az akkori magyar ember, még az idegenek is. Leggyakrabban ezt szokták idézni az intelmekből:
gyenge az a nép, amely egy nyelvű és egy szokású. Tamási Árontól kérdezték, hogy miért
vagyunk a világon? Azt válaszolta, hogy valahol otthon legyünk benne. Hozzátehetjük,
hogy olyan otthonná váljon, hogy rányíljon az örök hazára, természetfölötti nyitottsága
legyen. A kettős állampolgárságról szóló szavazás szomorú emléke eszünkbe juttatja,
hogy megtagadtuk határainkon kívüli nemzettársainktól a földi otthont, de félő, hogy
ez is elveszik. A pillanatnyi érdekekért külföldieknek eladott földeken csak bérmunkások
leszünk. Szent István király népének olyan házat és hazát adott, amely megmaradt és
nyitott volt az örökké valókra.
Jézus elmondta, hogy megdicsőíti őt az
Atya. De megdicsőíti azokat is, akik az Úr Jézushoz kötötték életüket. Így dicsőítette
meg Szent István királyt is. Őbenne nem hőst látunk, hanem szentet. A hőssel vissza
lehet élni. A hős az egyik népnek kiválóság, a másik népnek ellenség. A szent azonban
fölé emelkedik az ilyen ellentéteknek. Így a mi Szent István királyunk is megkapta
a megdicsőítést. Éppen a szentté avatása által. A 2000. év óta az ortodox keresztények
kánonjába is bekerült a neve. Ő volt az első, akit oltárra emeléssel avattak szentté.
Szentté, aki beérkezett a végleges Atyai Házba, ahol hitünk szerint közben jár értünk,
hogy megmaradjunk kereszténynek és magyarnak.