Magyar ferences misszió Kínában – Kálmán Peregrin atya ismertetője
A Magyar Ferences Könyvtár
és Levéltár gyűjteményének igazgatója felidézi a misszió csaknem 80 évvel ezelőtt
kezdődött történetét.
Ezekben a hetekben az egész világ olimpiai játékok miatt
figyel Kínára, közel 80 évvel ezelőtt azonban a magyar egyház számára más miatt volt
fontos e távol keleti ország. 1929. szeptemberében ugyanis magyar ferencesek indultat
Kínába: P. Károlyi Bernát (1892-1954) vezetésével: Erdős Apollinár (1897-1967), Tyukodi
Lúcián (1901-1982), Tóth Titusz (1884-1960), Scheibl Szabin (1895-1931), Gunszt Ede
(1902-1978), Baráth Bendek (1900-1989) Ferenczy Ipoly (1906-1967) és Szemmáry Szergiusz.
A missziósok útját országszerte nagyszabású propaganda: ünnepségek és
prédikációk előzték meg, hogy utazási költségeiket összekoldulhassák. Az idősebb hallgatók
talán még emlékeznek a kínai missziósképekre, missziósfüzetekre, amelyek bevétele
a magyar ferences hittérítők kint létét fedezte. A kínai karitászmunka segítését szolgálta
a keresztszülői mozgalom is, amikor egy-egy magyarországi keresztény adományt adott
egy kínai gyermek felnevelésére, kínai gyerek pedig hálából az őt segítő magyar keresztnevét
vette fel a keresztségben. Mindezekből jól látható, hogy a magyar ferencesek és az
1933-ban hozzájuk csatlakozó Szatmári Irgalmas Nővérek missziósmunkájának első terepe
a szociálisháló megteremtése, a karitászmunka volt.
Éjjelenként összeszedték
az elhagyott és így halálraítélt csecsemőket, akiknek árvaházat létesítettek. Orvosi
rendelőt, iskolát, szegénykonyhát alapítottak. A felnövekvő gyermekeket megtanították
írni-olvasni, az állandó háborúskodások közepette pedig ellátták a sebesülteket, kimentek
a magánházakhoz, és gondozták a sufnikba száműzött vagy a városok utcáin, a városfalak
mentén vergődő haldoklókat. Ezek a munkaterületek nyitottak lehetőséget a hit terjesztésére,
a halál előtti keresztelésekre, a felnövekvő nemzedék hitoktatására.
A magyar
misszionáriusok első csoportjából P. Lúcián, fr. Titusz és fr. Szabin a hankoui szeminárium
életébe kapcsolódott be. Lúcián atya tanított, Szabin testvér a gazdaságot vezette,
Titusz testvér pedig szabó volt. Fr. Scheibel Szabin 1931. március 28-án, Kapisztrán
Szent János ünnepén halt meg Kínában, a szentség hírében.
1931-ben a magyar
ferencesek véglegesen is letelepedtek Paokingban. A misszió intézményi hátterének
kiépítése után munkájuk nyomán a keresztények száma 366-ról 601-re emelkedett. Az
új missziós-telepeken házat vásároltak, ahová a már megkereszteltek közül befogadtak
egy-egy katekéta családot, amelynek feje egyben a kis keresztény közösség vezetője,
oktatója is volt a misszionáriusok távollétében.
Az embertelen szegénység
miatt ebben az időben az egyház való tartozás – a katolikusoktól érkező támogatás
miatt –, egyben megélhetési érdek is volt. A hit hirdetőinek gyakran kellet azzal
szembesülniük, ha elmaradt az ingyen konyha, megszűnt a misére járás is, de még a
katekéták is kiforgatták őket azokból a házakból, amelyekbe befogadást nyertek.
A
misszióscsoporthoz később csatlakozott az 50-es évek Magyarországáról is ismert Lombos
László és Gábris Grácián is. László atyát a Szentszék 1938-ban apostoli prefektussá
nevezete ki, ami azt jelentette, hogy a paokingi magyar misszió elérte azt a stabilitást,
amely később már egy egyházmegyei struktúra kiépítésére is alkalmas lett volna. Ezt
megakadályozta, hogy a második világháború idején a misszióstelep szinten minden épülete
a harcok martaléka lett.
Lombos László 1948-ban, a katolikus iskolák államosításának
hírére visszautazott Magyarországra, hogy a „felszabaduló” szerzetesi erőket, meghívja
a távoli Kína misszionálására. A kiépülő kommunista rezsim azonban már nem engedte
vissza a távoli országba. Jövetelekor számos emléket, fényképet és levéltári dokumentumot
hozott magával, ami ma a korabeli Kína szinte kizárólagos dokumentációja hazánkban.
Jegyzeti alapján a Paokingi Apostoli Prefektúra történetét is megírta, ez 2005-ben
magyar nyelven is megjelent.
Mao Ce-tung 1949-es előretörését követően a
külföldi misszionáriusok, így a magyar ferencesek és irgalmas nővérek élete is lehetetlenné
vált. Ettől kezdve állandó bebörtönzések, vagyonelkobzások, zsarolás között éltek,
a dühödt rombolás szinte mindenüket felélte. A borzalmak súlyát mutatja, hogy a kommunisták
a gyerekekkel árultatták el szüleik állítólagos vétkeit, és erre a gyermekek büszkék
is voltak, mint hazafias tettekre.
1949. május 20-án sok megaláztatás után
a ferenceseket és a nővéreket is kiutasították Kínából, és Honkongba toloncolták.
Az eseményeket Thun Albin örökítette meg, A magyar misszió végnapjai Kínában c. munkájában.
A misszionáriusok később Amerikában telepedtek le, ahol a magyarok lelki gondozását
végezték a 90-es évek közepéig.
Most, az olimpia napjaiban úgy tekintünk ezekre
a rendtársainkra és a Szatmári Irgalmas Nővérekre, mint a hit bajnokaira, akik az
irgalmas szeretet cselekedetein keresztül vitték közelebb a kínaiakhoz Isten jóságát,
akiknek imája és példája – reményeink szerint – ma is segíti a kínai egyház egységét,
teljes szabadságának visszanyerését.