P. Szabó jegyzete Ungaretti olasz költő megtéréséről
Az augusztus 8-i Osservatore Romanoban Claudio Toscani írását olvashatjuk Giuseppe
Ungaretti olasz költő megtéréséről, aki 120 évvel ezelőtt született az egyiptomi Alexandriában
és 1970-ben halt meg Milánóban. Tankönyvek és lexikonok sokszor elhallgatják Ungaretti
katolikus hitre térését, pedig érett költészete megértéséhez lényeges ez az életrajzi
adat.
Most vázoljuk életének főbb mozzanatait. Mint említettük, az egyiptomi
Alexandriában született dél-olasz szülők gyermekeként. Huszonnégy éves koráig Egyiptomban
élt, itt végezte iskoláit. Fiatalon mohón olvassa Leopardi, Baudelaire, Mallarmé és
Nietzsche műveit, anarchikus baloldali írói köröket látogat. 1912-ben Itáliába jön,
egy év múlva pedig Párizsba költözik. Itt modern írókkal és festőkkel tart kapcsolatot,
barátságot köt pl. Apollinaire-rel és Léger-vel. Az első világháború kezdetén ismét
Itáliában találjuk. Megjelennek első versei. Egyszerű gyalogosként kikerül a frontra.
Átéli a háború pusztításait, ugyanakkor felfedezi az emberi testvériséget.
A
fronton ébred rá emberi és költői hivatására. 1933-ban megjelent Az idő érzete című
kötete már érett költőnek mutatja be. 1936-ban Braziliába megy, Sao Paulóban olasz
irodalmat tanít. Itt éri élete nagy tragédiája: elveszíti kilencéves kisfiát. Il dolore
(Fájdalom) című 1947-es kötetének néhány versében kisfiát siratja el. 1942-től olasz
irodalmat tanít a római egyetemen. Összes versei gyűjteményének ezt a címet adja:
Egy ember élete. 197o. június 2-án hunyt el Milánóban. Most röviden vázoljuk megtérése
történetét. Ungaretti lassan tért meg a kifejezett katolikus hithez. Francia művész
barátai, akik között konvertita is volt, olvasmányai (pl. Pascal Gondolatai) reflexióra,
önvizsgálatra ösztökélték.
A világháború szörnyűségei is az élet és halál,
az emberi lét értelméről való eszmélődésre indították. Ungaretti költeményeit már
megtérése előtt átszövik az ilyen vallási színezetű fogalmak: örök, az igazság, az
irgalom, ártatlanság. Valami nosztalgia a szebb világ után. „A haláltól fenyegetett
civilizációnk arra ösztönzött, hogy elmélkedjem az ember sorsáról és az idő múlásáról,
az örökkévalóhoz való viszonyáról. Költészetem többé már nem a tájakkal foglalkozott,
hanem végtelen nyugtalansággal, szorongással, rémülettel az ember sorsával.” Megélte
a kettősséget és a feszültséget a bizonyosság és a kérdezés, az ima és a szorongás,
a boldogság és a rémület, a sivatag és az ígéret földje között. Ének és kiáltozás.
Lassan kezdett derengeni, kezdett kiemelkedni materialista poklából.
De a
legdöntőbb volt Francesco Vignatelli barátjának befolyása, aki hitetlen volt, de megtért.
1928-ban meghívta Ungarettit, hogy töltse a nagyhetet Subiacóban. A bencés kolostorban
lelkigyakorlatot végzett. Ungaretti így emlékszik vissza erre az évre: „1928-ban egy
hetet vendégként a subiaco-i monostorban töltöttem, innen visszatérve Marinóba, ahol
laktam, hirtelen rádöbbentem, hogy a liturgia himnuszai milyen közel állnak lelkemhez.
(Ebben az évben születtek a Himnuszok c. költeményeim.)…”
Ungaretti költői
és lelki útjának csúcsát a Krisztussal való bensőséges találkozás jelzi. Ennek – és
egyben az emberarcú barbárság rettenetének – egyik legszebb kifejezése Te is, Tiberis…kezdetű
költeménye. (Szabó Ferenc fordítása)