„A keresztény humanizmus megálmodója”– P. Szabó Ferenc méltatja Szolzsenyicin életművét

2008. augusztus 3-án Moszkvában 89 éves korában elhunyt a Nobel-díjas író, korunk egyik legkiemelkedőbb szelleme, Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Amikor 1973-ban külföldön megjelent A GULAG szigetvilág c. műve, és leleplezte a szovjet totalitarizmus elrettentő arcát, sokan, kommunisták is, kezdtek kiábrándulni a félreismert „valós szocializmusból”, bár sok baloldali értelmiségi igyekezett eltusolni vagy egyenesen tagadni a valóságot. Mert Szolzsenyicin, aki 1945 és 1956 között tizenegy évet töltött szovjet börtönökben és munkatáborokban, saját tapasztalatai alapján írta meg – 227 volt fogoly segítségével - regényszerű dokumentációját. 1970-ben korábbi műveiért (Ivan Gyeniszovics egy napja, A pokol tornáca, Rákosztály) megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A GULAG miatt megfosztották szovjet állampolgárságától és kiutasították az országból.

Két évtizedet az Egyesült Államokban töltött, nem mintha naiv módon lelkesedett volna az amerikai kapitalizmusért. Vidéken élt, alkotott. Éles kritikával illette az egész nyugati civilizációt. A Berlini fal leomlása, majd a bolsevizmus bukása után 1990-ben visszakapta állampolgárságát, és 1994-ben visszatért hazájába. Vonaton hosszú utazásokat tett Oroszországban. Bírálta az új orosz rendszert, amely Nyugatot utánozza, oligarchiája korrupt, működik a maffia, az ország elszakad a nemzeti hagyományoktól. A hívő ortodox keresztény, aki kicsit próféta is volt, mint Dosztojevszkij, Oroszország feltámasztásáról álmodott, a keresztény humanizmust akarta megvalósítani, amelyet Nyugat és hazája is elárult. 1993 őszén erről folytatott hosszú beszélgetést II. János Pállal.

Utolsó nagy műve, amelyen hat évig dolgozott: Két évszázad együtt, amely magyarul két kötetben Együtt címmel jelent meg 2004-2005-ben. E hatalmas történelmi esszé az oroszok és a zsidók konfliktusokkal terhelt kapcsolatát dolgozza fel nagy tárgyilagossággal. Az első kötet a XVIII. század végétől 1917-ig a cári birodalom időszakát, a második 1917-től a Szovjetunió évtizedeit. Egyesek jogtalanul antiszemitizmussal vádolták, mások viszont azért bírálták, mivel olyan mértéktartó volt a zsidókérdésben. Putyin meglátogatta Moszkva melletti lakásán, és védelmébe vette, amikor ezeket mondta neki: „Ön nem fogadta el sohasem a kompromisszumot, mindig erőteljesen védte saját eszméit. Ön vitathatatlan erkölcsi tekintély és példaképe a nép és a haza önzetlen és szenvedélyes szolgálatának az állampolgárok több nemzedékén keresztül”.
A bolsevizmus megbukott, de ma is emlékezhetünk Szolzsenyicin GULAG-jának egyik utolsó fejezetcímére:” A vezetők változtak, a GULAG szigetcsoport maradt.” Itt arról ír, hogy Sztálin 1953-ban meghalt, de a GULAG maradt, sőt bizonyos szempontból keményebb lett az élet a koncentrációs táborokban.

Amikor 1976-ban a párizsi „Seuil” kiadónál megjelent „A GULAG szigetvilág” harmadik kötete, ezt a szöveget olvashattuk a hátsó borítón: „Íme harmadik és utolsó kötete annak a műnek, mely elpusztíthatatlan emlékművet állít a szovjet totalitárius rendszer utolsó szakasza több millió áldozatának és utódainak. Azt mutatja be, hogy negyed századdal az után, hogy a forradalom eltörölte, visszaállították az orosz kényszermunkát, amelyet hamarosan összemostak a politikai foglyok ún. különleges táboraival, akiknek számokat kellett hordaniuk ruháikon, mint a náci táborok foglyainak. Igen, alig néhány évvel a Nürnbergi per után, amikor az emberiség fellélegzett: „Ez soha többé nem történik meg!”, tovább működött a vörös totalitárius rendszer.

Ugyancsak a harmadik kötet vége felé írja: „Minden fontos eseménynek a sorsa a szovjet társadalomban egyike a következő kettőnek: vagy elhallgatják, vagy hazugságba burkolják. Így történt a GULAG-gal is…” Kicsit később ugyanott ezt olvassuk: „Ó baloldali, nyugati gondolkodók, akik annyira szerelmesek vagytok a szabadságba! Ó baloldali aktivisták! Ó amerikai, német és francia haladó egyetemisták! Mindez még nem elég nektek. Mindazt, amit e könyvben írtam, semmibe sem veszitek. Csak akkor értitek meg, ha majd egy napon hirtelen kezeteket hátrakötve visznek benneteket is a mi GULAG-unkra.”

Nyugati kommunisták és baloldali értelmiségiek jó része még az 1956-os magyar szabadságharc eltiprása után sem ébredt fel, és a GULAG-ot pamfletnek tartotta. Emlékezzünk csak A kommunizmus fekete könyvére. (Vö. Távlatok, 49, 443) Az eredeti francia kiadás alkalmával (1997), majd az olasz fordítás megjelenésekor (1998), végül a magyar fordítás kiadásakor (2000) egyaránt heves viták zajlottak: kommunisták és baloldali értelmiségiek még ekkor is tagadni vagy kendőzni akarták a világkommunizmus 100 millióra tehető áldozatainak számát, a kommunizmus rémuralmának és elnyomásának bűncselekményeit.

Ez a cinkosság, az „írástudók” árulása nem tűnt el teljesen. Elsősorban 1956 utáni nyugati tapasztalataimra hivatkozom, amikor azt állítom, amit Szolzsenyicin is kiábrándultan élt meg nyugati számkivetése idején: „Nyugat” nem ismeri a kommunista rendszert, de még az ún. valós szocializmus igazi arcát sem. Az ún. „homo sovieticus”-t Szolzsenyicin így jellemzi, idézem: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem, (…) hiszen nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.”

Egy kiváló szellemtörténész, aki a kommunista ateizmusból tért át az ortodox kereszténységre, Olivier Clément „Szolzsenyicin szelleme” című könyvében kifejti, hogy a totalitarizmusok után „Nyugat, de főleg Kelet evangéliumi hagyománya még eleven”. A koncentrációs táborok, a totalitárius rendszerek, a sok-sok barbárság ellenére „a szellem lázad, egyfajta földalatti misztika terjed, és a Feltámadott diadalmaskodik”. Kicsit optimistának tűnik ez az állítás, bár Clément példákat hoz fel a mai irodalomból.

A modern racionalitás ellenhatásaként feltör az irracionalitás, a keleti vallások népszerűsége a fiatalság körében jelzi a szakrum iránti érdeklődést. Ráébredünk, hogy ha az „Isten halott”, ha nincs más, mint ez a világ, akkor Dosztojevszkij ateista hőse szerint minden megengedett, akkor igazolni lehet a totalitárius rendszereket is”. „Ha nincs más, mint a gyönyör, - írja Olivier Clément -, akkor ezt kell előállítani és fogyasztani egészen a végső eutanáziáig. Szolzsenyicin nem tréfált, amikor azt mondta, hogy az inflációnak nincs más oka, mint a bűn…”

A posztmodern szellemiség szétbomlasztja az ősi keresztény gyökerű kultúrákat, amit Szolzsenyicin is felpanaszolt. Emberi jólétet és szabadságot akarnak biztosítani a technikai haladással. De, kérdezhetjük Hitvalló Maximosszal, mi a „jólét”, amely nem válhat „öröklétté”? Nyugat a végső kérdések elé állítja az emberiséget. Egyesek, mint a volt kommunista zsidó filozófus, Bernhard-Henry Lévy felfedezi, hogy Isten testamentuma (ez könyvének címe) az Evangéliumban teljesedik be.

Nekünk keresztényeknek legyen bátorságunk, hogy önmagunk legyünk: a feltámadás, amelyet nemcsak remélünk, hiszen már megkezdődött, megalapozza a szeretetközösség etikáját és azt a keresztény humanizmust, amelyről Szolzsenyicin is álmodott.