Arcodat keresem - P. Szabó Ferenc SJ világnézeti sorozatának 4. része
4. "Tükörben, homályosan"
"Istent sohasem látta senki. Az egyszülött
(Fiú)isten, aki az Atya keblén nyugszik, Ő nyilatkoztatta ki."
(Jn 1,18)
A rejtett Isten megközelíthetetlen
fényben lakozik. Igen, fényességben: "Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk
bele nem tekinthet." (Berzsenyi) Az istenkeresésben fény és homály kísér bennünket;
a hit félhomályában járunk. A látás csak odaát adatik meg nekünk. Szent Pál írja a
szeretethimnusz végén:
"Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor
majd színről színre. Most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek, ahogy
én is ismert vagyok. Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három; de közülük
a legnagyobb a szeretet." (1Kor 13,12–13)
Fény és árnyék váltakozása
tehát az emberi lét. Tudásunk töredékes; végességünk és esendőségünk mindennapi megtapasztalása
szerénységre int. A hívő ember is, mivel még az időben él, magában hordja az emberi
állapottal járó korlátozottságokat. És ez az állapot meghatározza hittapasztalatát
is.
Az ember "úton lévő", homo viator; míg a földön vándorol, ki van téve viszontagságoknak,
bukásnak is, kísértéseknek, a hit ellenes kísértéseknek is. Hitünk nem kímél
meg bennünket a bukástól; az újember megszületése „vajúdással" jár. Ez pedig azt jelenti,
hogy a hit sem orvosság az alapvető emberi nyugtalanságra. Szent Ágoston formuláját
a nyugtalan szívről néha helytelenül értik egyes hívők, amikor csak a hitetlenre alkalmazzák,
mivel – hit híján – nem találja központját. Igazában Ágoston ezt akarja mondani: itt
a földön senki, még a keresztény hívő sem tudja teljességében birtokolni, ízlelni
Istent. Sőt, Istent csak úgy találhatjuk meg, ha állandóan keressük, mert mindig nagyobb
a szívünknél és nagyobb értelmünknél. Deus semper maior. A hit ajándéka felsőbb bizonyosságot
és örömet ad, de nem rombolja le az emberi természetet, nem szünteti meg az emberi
állapottal járó időbeliséget. Nem szünteti meg a szorongást és nem oszlatja el a ködöt.
„Isten megközelíthetetlen fényességben lakik" (1Tim 6,16).
Nincs „abszolút
tudás" az időben, hanem csak fokozatos, „úton levő", történelmi tudat, nyugtalan tudat.
Boldogság és örökkévalóság szinonim fogalmak, és azt a teljes önmagának való jelenlétet
jelölik, amely Isten sajátja. Az igazi emberi állapot nem boldogság, hanem öröm. A
boldogság (végső) állapot, az öröm mozgás. A boldogság kizárja a nyugtalanságot, az
örömhöz viszont lényegileg hozzátartozik ez. „Ez tehát a hit igazi természete:
az örökkévalóság, vagy inkább az Örökkévaló jelenléte az időben. A nyugtalanság visszautasítása
az idő tagadása, elmenekülés, a boldogság kísértése. Ha a hit ennyire lényeges, ebből
egy paradoxnak tűnő, szigorú következmény folyik: nem tűnhet el. A nyugtalanság, amely
az embert és még inkább a keresztényt jellemzi, lényeges mindkettőjűknek. [. . .]
A hitben vannak fogalmi ismeretek, dogmatikai kijelentések, de ott van
másrészt a konkrét ismeret, a lélek új és megélt viszonya Istennel. Bármennyire homályos
is, a hitet több fény árasztja el, mint a tiszta észt [. . .] A hit se nem alacsonyabb
rendű, se nem magasabb rendű tudás, hanem más természetű: elvezet bennünket az isteni
életben való részesedésre. Ezért a hit, mint a válasz és a hűség magatartása nem múlik
el. Mindig az örökkévalóság jelenléte lesz az időben, a boldogság egy bizonyos immanenciája
az örömben." (Jean Lacroix, „L'instabilité humaine", Christus N° 71, 332–333.)
A
látást nem lehet elővételezni. Nem lehet hinni és látni anélkül, hogy el ne köteleznénk
magunkat. Ha szeretünk, megismerjük Istent, aki Szeretet (1Jn 4,8.16). Aki hisz és
szeret, felismerheti Isten dicsőségét a mindennapi élet banalitásaiban is. Mert Isten
dicsősége felragyogott Jézus Krisztus arcán; és Jézus mindörökre azonosította magát
a mindennapi bajokkal küszködő legkisebb embertestvérrel. "Szeretet az Isten:
aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne. (Isten) szeretete azzal éri el tökéletességét
bennünk, ha teljes bizalommal tekintünk az ítélet napjára, mert amilyen Ő, olyanok
vagyunk mi is e világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet nem fér
össze a félelemmel, mert a félelem gyötrelemmel jár. Aki fél, az még nem tökéletes
a szeretetben." (1Jn 4,16–18) Ki merné azt állítani, hogy már tökéletes a szeretetben?
Hasonlóképpen a hit és a belőle fakadó remény is állandó „viszontagságnak" van kitéve,
míg az időben élünk. "Meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élűnk..." (Róm
8,24kk.)
Szent Anzelm (1033–1109) Arcodat keresem, Uram!
Hát
most, emberke, hagyd el egy kicsit foglalatosságaidat, rejtőzködj el egy kicsikét
gondolataid özöne elől. Feledd a terhes gondokat és tedd félre fárasztó szórakozottságodat.
Időzz egy kicsit Istennél, és nyugodj meg egy pillanatra Benne! Lépj be lelked
hajlékába; zárj ki onnan mindent Isten és mindaz kivételével, ami segít az Ő keresésében;
bezárva ajtód csak Őt keresd. Mondd most, teljes szívem, mondd most Istennek: Arcodat
keresem; vultum tuum, Domine, requiro. Most tehát Te, Uram és Istenem, tanítsd
meg szívemet, hol és hogyan keressen Téged, hol és hogyan találjon meg Téged. [. .
.] Uram, Istenem és Uram vagy, és sohasem láttalak Téged. Te teremtettél és újraalkottál,
és sohasem ismertelek Téged. Végül azért lettem, hogy lássalak, és sohasem tettem
azt, amiért teremtettél. De, Uram, meddig tart még ez? Uram, meddig feledkezel
el rólunk? Meddig fordítod el Arcod tőlünk? Mikor tekintesz felénk, hogy meghallgass
bennünket? Mikor világosítod meg szemünk, és mutatod meg nekünk Arcodat? Mikor adod
vissza önmagad nekünk? Tekints ránk, Uram, hallgass meg és világosíts meg bennünket!
Mutasd meg Magadat nekünk! Add vissza nekünk önmagadat, hogy boldoguljunk; mert nélküled
ínség a sorsunk. Könyörülj meg rajtunk, akik küszködve igyekszünk Feléd, akik semmit
sem tehetünk Nélküled. Taníts meg engem, hogy keresselek, és mutasd meg Magadat
a keresőnek; mivel nem kereshetlek, ha Te nem tanítasz, és megtalálni se tudlak, ha
nem mutatod meg Magadat. Keresselek vágyakozva, vágyakozzam Rád keresve, találjalak
meg szeretve, és szeresselek, ha megtaláltalak! (Proslogion, 1)