A kereszténység a posztmodern világban - Martini bíboros tanulmánya

Az „Avvenire” című olasz katolikus napilap július 27-i száma érdekes tanulmányt közöl Carlo Maria Martini volt milánói érsektől, a neves jezsuita szentírás tudóstól, aki Jeruzsálembe vonult vissza. (A cikk eredetileg az amerikai jezsuiták America című folyóiratában jelent meg.) Most összefoglaljuk Martini bíboros eszmélődését: a kereszténység a posztmodern világban.

A bíboros idézi a nagy orosz gondolkodót, Pavel Florenszkijt, aki 1937-ben mint a hit vértanúja halt meg: ”Csakis közvetlen tapasztalat révén lehetséges felmérni az egyház gazdagságát”. Martini bíboros szerint ehhez hittapasztalatra van szükségünk, nem elégséges a bajok és a problémák felsorolása, ez felületes és lehangoló szemlélet lenne, mert nem a hit és a szeretet sugallná. Martini bíboros első nagyon optimista megállapítása a mai egyházról: soha az egyház történelemben nem volt ilyen szerencsés korszak, mint a miénk. Egyházunk az egész világon elterjedt: földrajzilag és kulturális szempontból jelen van a földkerekségen. Továbbá néhány kivételtől, pl. Lefebvre tradicionalistáitól eltekintve, a katolikus egyház lényegében egy a hitben.

A másik meglepően derűlátó megállapítás: soha a teológia történetében nem volt olyan gazdag szakasz, mint a XX. század, még ha a nagy egyházatyák korát is számításba vesszük. A teológia korunkbeli felvirágzásának illusztrálására Martini bíboros a következő neveket említi: Henri de Lubac és Jean Daniélou, Yves Congar, Hugo és Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar és mestere, Erich Przywara, Oscar Cullmann, Martin Dibelius, Rudolf Bultmann, Karl Barth és a nagy amerikai teológusok, mint Reinhold Niebuhr, nem szólva a felszabadítás teológia nagyjairól, bármint legyen is ítéletünk róluk.

Hozzátehetjük még a keleti egyház nagyjait, mint Pavel Florenszkij és Szergej Bulgakov. A vélemények a felsorolt teológusokról különbözők lehetnek, de biztosan hihetetlen csoportot alkotnak, amilyen soha nem volt a múltban az egyház történetében. A teológiának ez a felvirágzása olyan korban történt, amikor a világ tele van problémákkal és kihívásokkal, mint a gazdagság igazságtalan elosztása, a szegénység és az éhezés, az elterjedt erőszak és a béke megőrzése, ezenkívül nagyon nehéz felfogni a civil törvény határait az erkölcsi törvényhez viszonyítva.

Ezek a problémák különbözőképpen jelentkeznek az egyes országokban, a vélemények sokfélék, olyannyira, hogy néha az az ember benyomása, hogy nem ugyanabban a korban élünk. A hívők közül is egyesek még a trentói vagy az I. vatikáni zsinat korában élnek. Egyesek jól elsajátították a II. vatikáni zsinat tanítását, ismét mások előre szaladtak a harmadik évezredben. Nem vagyunk mindannyian kortársak, és ez nagy terhet jelent az egyháznak, nagy türelmet és megkülönböztető képességet igényel.

Martini bíboros ezután az ún. posztmodern mentalitást és világot jellemzi, amelyben hirdetni kell az Evangéliumot, és amellyel hasznos párbeszédet kell folytatni. A posztmodern mentalitást a következő ellentétekkel jellemezhetnénk: - olyan légkör és gondolkodási irány, amely ellentétes azzal a világgal, amelyet eddig ismertünk. E mentalitás elszakadt a metafizikától, az arisztotelizmustól és az ágostoni hagyománytól, elszakadt Rómától, amely az egyház székhelye és sok minden mástól.

Világunkban ösztönösen az akarat elé helyezik az érzelmeket, az értelmesség elé a benyomásokat, az aszketikus és fegyelmező morál (erkölcs) elé az önkényes logikát és az élvezet keresését. Az emberi létezés tehát olyan hely lesz, ahol a féktelen szabadság érvényesül, ahol az ember személyes önkénye és saját kreativitása szerint cselekszik.

Ez a korszak reakció a végletes racionalizmussal szemben. Az irodalom, a művészet, a zene és az új humán tudományok (különösen a pszichoanalízis) azt mutatják, hogy sokan már nem élnek a nyugati civilizáció racionális törvényei szerint. Azt mondják: minden civilizáció egyforma, mindent egy szintre helyeznek, mert nincsenek ismérvek, amelyekkel meg tudnák különböztetni az igazi civilizációt a hamistól, vagy az igazi vallást a hamistól. Különösen a fiatalok idegenkednek azoktól, akik nagyon erősen állítják saját igazukat, vagy ha a kereszténységet az egyetlen igaz vallásnak mutatják be. Ők mindenfajta párbeszédet előnyben részesítenek, és sokszor az igaz helyett a szépet választják. A kereszténységet is azért válsztják, mert szép. Ezzel a mentalitással számolni kell, különösen a fiatalok körében.

Martini bíboros cikke második felében gyakorlati tanácsokat ad azoknak, akik ebben a világban a keresztény hitbe be akarnak vezetni másokat, mert fel kell készülni, hogy szembenézzünk a kihívásokkal. Csak felsorolásszerűen ismertetjük tanácsait.

Ne lepődjünk meg a sokféleségtől! Nem kell félni a különbözőtől és az újtól, hanem tekintsük úgy, mint Isten ajándékát! Légy képes meghallgatni a másikat, még ha véleménye nagyon különböző is a tiédtől, és ne ítéld meg rögtön beszédpartneredet. Igyekezz megérteni azt, amit állít. A fiatalok nagyon érzékenyek arra a magatartásra, amely meghallgat, de nem ítélkezik. Ez a magatartás segít abban, hogy Szent Pál tanácsa szerint (1Tessz 5, 21-22), mindent megvizsgáljunk, s a jót megtartsuk, a rossztól pedig óvakodjunk.