Arcodat keresem - P. Szabó Ferenc SJ világnézeti sorozatának 3. része

3. Nyugtalan szívvel
"Magadnak (magadhoz) teremtettél minket, és nyugtalan
a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned."
(Szent Ágoston: Vallomások, 1,1)


Szent Ágoston a Vallomásokban állított örök emléket az emberi nyugtalanságnak, az értelemkeresésnek, az Igazság szenvedélyes keresésének és saját megtérésének. Az ember nem befejezett lény: szüleitől kapta génkódját, természetét, de amikor öntudatra ébred, magának kell kialakítania személyiségét, befejeznie teremtését. Amikor a kamasz szétnéz a világban és keresi a lét értelmét, keresi helyét a világban, pályát vagy hivatást választ, támpontot keres a döntéshez. Gabriel Marcel katolikus filozófus írja: "Nyugtalannak lenni annyi, mint központunkat keresni." De ez a központ nem magában az emberben van. Mivel Istenhez rendelt lény("Fecisti nos ad Te, Magadhoz teremtettél minket...), támpontja, célja, központja maga Isten. Fel kell fedeznie, hogy léte nem puszta adottság, hanem adomány, Isten, a Teremtő ajándéka. Ezt vagy elfogadja hálával, vagy, esetleg lázad azért, mert ő nem akarta, hogy létezzék; akár el is vetheti az abszurdnak tartott életet. Az öngyilkosság, amint Albert Camus magyarázta fiatalkori művében, lehet válasz az alapvető metafizikai kérdésre: mi is a lét értelme, megéri-e az élet, hogy leéljük. Az öngyilkos nem a lét abszurditásáról tanúskodik, csak arról, hogy ő nem találta meg élete értelmét.


Istenhez való odarendeltségem tehát meghatározója emberségemnek: csak úgy leszek igazán ember, úgy adok értelmet a létnek, ha beleegyezem teremtésembe, és Isten szándéka szerint szabadon kibontakoztatom személyiségemet, kiépítem másokhoz és a világhoz való viszonyomat, és megnyílok az abszolút Te-nek, Istennek, aki végső Célom. Blaise Pascal mondotta: "Az ember végtelenül felülmúlja az embert"; túlszárnyalja önmagát, mert végső célja a Végtelen. És Krisztus Lelke erejében véghez is viheti ezt az önfelülmúlást. Létünk titka Krisztus által – az istengyermekség révén – Istenben vész el. Beteljesedésünket nyugtalanul, vajúdva, reménykedve várjuk (Róm 8, 23–24).


A hit nyugalom a nyugtalan szívnek, egységet ad az időben megosztott szellemnek, biztonságot a világ bizonytalanságaiban, örömet is, amely a belső kibontakozásból és Isten Lelkének ajándékából fakad: De a hit ugyanakkor nyugtalanság forrása is; kockázat, keresés, tapogatódzás, bizonytalanság és homály is – az első pillanattól az élet végéig. "Tükörben, homályosan" látunk. A hit egyik dimenziója, módozata éppen a reménység, egy bizonyos bizalom. Ráhagyatkozás a Szeretetre. A bizonyosság nem pszichológiai, hanem másik rendből való: a Lélek ajándéka (parrésia). Csakis ez az ajándék szünteti meg a szorongást, bizonytalanságot, félelmet. Mert szeretettel tölti el a szívet.


Kétségtelen, hogy a nyugtalanságnak és kételynek vannak beteges formái. Talán ez magyarázza, hogy bizonyos orvosok vagy pszichiáterek, illetve a hagyományos gondolkodók is ("dogmatisták") elítélik a nyugtalanság minden formáját. De itt nem a beteges tünetekről, aggályoskodásról van szó. Sokan képtelenek kialakítani határozott hitet vagy világnézetet, mert betegesen állhatatlanok, aggályosak. De vannak olyan szellemek, akiknél a kétkedés nem a hit kialakítására való képtelenség, hanem magasabb vagy mélyebb hitre való törekvés. A "mindig nagyobb Isten" titka nyugtalanítja őket. Más szóval: van olyan kétely (bizonytalanság), amely szervezetlenség, belső szétesettség jele, de van olyan is, amely magasabb, szervesebb hit keresése. A beteg zaklatott nyugtalansága mellett, aki nem tud alkalmazkodni a valósághoz, van olyan nyugtalanság is, amely meg akarja változtatni ezt a valóságot. A gyönyör (tág értelemben) az alkalmazkodás sikerének jele, a fájdalom a valóságot el nem fogadó alkalmazkodásra való képtelenség.


Az egészséges értelemben vett nyugtalanság az emberi fejlődés rugója: az ember azért halad, mert "kényelmetlen" helyzetén változtatni akar, tehát azt célozza, hogy megszüntesse "kellemetlen helyzetét", amely mindig újraszületik. A nyugtalanság annak a jele, hogy nem akarunk azok maradni, akik vagyunk. Több létre vágyunk. A pszichológusok a "valóság" funkciójáról beszélnek (fonction du réel); velük szemben G. Bachelard helyesen rámutat az "irreális" pozitív funkciójára is, amely maga a nyugtalanság. Ez azt jelenti, hogy a nyugtalanság maga az idő, az időbeliség kifejezése. Életünk állandóan múltat és jövőt szül: a múlt veszteség, a jövő hiány. A szabadság tervez, előrevetíti magát a jövőbe, miközben múltjának búcsút int. Két hiány között feszül nyugtalan életünk. Ez a kettős hiány szüli a nyugtalanságot Az a lény, aki a jelen pillanatban él, memória nélküli szellem (mens memontanea): teljesen távol van önmagától. Nem nyugtalan. Az időben élő embernél ez lehetetlen, mert az emberi szellem sohasem teljes jelenlét önmagának, hanem jelenlét és távollét egysége.


XVI. Benedek írja a reményről szóló körlevele elején a Római levél 8. fejezetére utalva: "Reményben vagyunk megváltva. A 'megváltás', az üdvösség a keresztény hit szerint nem egyszerűen adottság. A megváltás oly módon adatott nekünk, hogy reménnyel lettünk megajándékozva, mégpedig megbízható reménnyel, amelyre támaszkodva meg tudunk birkózni a jelen gondjainkkal. . .” Reményünk a hitre támaszkodik: hit a feltámadásban, az örök életben, ahogy azt az ősi krédóban megvalljuk: "Hiszem a test feltámadását és az örök életet."


Maurice Blondel
(1861–1949 )
« Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna... »

„Mihelyt az ember azt véli, hogy eléggé ismeri Istent, nem ismeri többé. Kétségkívül: az a pillanat, amelyben Ő megjelenik az öntudatban, annyira hasonlít az örökkévalóságra, hogy az ember szinte fél teljesen elkötelezni magát; tekintete a villámlásra szegeződik, amely még sötétebbé teszi az éjszakát. De a fény-árnyék keveréke állandó. Így egyaránt megszégyenül az; aki azt képzeli be magának, hogy látja Őt, és az is, aki azt akarja színlelni, hogy nem ismeri. A túlságosan világosan-látókkal szemben vallanunk kell, hogy mindabban, amit megismerünk és akarunk, Isten megismerhetetlen és elérhetetlen marad; az önkéntes vakokkal szemben pedig azt kell hangsúlyoznunk, hogy minden dialektikai komplikáció és hosszú tanulmány nélkül is Isten egy szempillantás alatt, mindenki számára és mindig közvetlen bizonyosság, amely nélkül nem létezik semmi más bizonyosság: az első világosság, az a nyelv, amelyet ismerünk anélkül, hogy tanultuk volna. Ő az egyedüli, akit sohasem kereshetünk hiába, de akit ugyanakkor sohasem sikerül teljesen megtalálnunk. Nemo te quaerere valet, nisi prius invenerit: vis igitur inveniri, ut quaeraris: quaeri, ut inveniaris; potes autem quaeri et inveniri, non tamen praeveniri. Senki sem kereshet Téged, hacsak előbb már meg nem talált: azt akarod tehát, hogy megtaláljunk és így kereshessünk; keressünk, hogy megtaláljunk; kereshetünk és megtalálhatunk, de sohasem előzhetünk meg Téged.”
(L'Action, 1893, 351–352; a latin idézet Szent Bernáttól: De diligendo Deo, VII, 22)