Az emberi szív mélységeit csak Isten ismeri - P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az
évközi 17. vasárnap evangéliumáról
Az évközi tizenhetedik
vasárnap első olvasmánya a Királyok első könyvéből vett ismert jelenet, amelyben Salamon
király bölcsességet kér Istentől. Azt olvassuk, hogy: „Tetszett az Úrnak, hogy Salamon
ilyen kéréssel fordult hozzá”. Nekünk is nagy szükségünk van bölcsességre, hogy el
tudjunk igazodni ebben a gyakran zavaros világban.
A második olvasmányban
ismételten halljuk Szent Pál egyik legszebb és legvigasztalóbb meglátását: „Akik Istent
szeretik, azoknak minden javukra válik”.
Az evangéliumban Jézus három erőteljes
hasonlattal mutatja be Isten országát. Összehasonlítja az elrejtett kinccsel, amelyre
valaki véletlenül rábukkan, az értékes igazgyönggyel, amelyért az ember eladja mindenét,
csakhogy megvehesse, valamint a tengerbe vetett hálóval, amely válogatás nélkül húzza
fel a halak tömegét a tenger mélyéről.
Mind a három hasonlatot el tudjuk képzelni
a mindennapi élet szintjén is. Sokan álmodoznak elrejtett kincsről, amelyet megtalálnak
és melynek révén hirtelen gazdaggá válnak. Ennek az álomnak van egy modern változata:
a sorsjáték. Sokan nagy pénzeket költenek a lottóra, abban reménykedve, hogy egy napon
megnyerik a főnyereményt és egész életre boldogok lesznek. Sajnos, ez leginkább nem
következik be! Az igazgyöngyre bukkant kereskedő hasonlata is ismerős, hiszen tudjuk,
hogy mindennek ára van, és sok lemondásra van szükségünk, ha olyasvalamit akarunk
megvenni, ami felülmúlja anyagi lehetőségeinket. Végül a tengerbe kivetett háló is
ismerős kép, különösen az a körülmény, hogy a halászok nem tudják előre kiszámítani,
milyen hal kerül majd a hálójukba. De mind a három példázatnak van mélyebb, lelki
értelme is. És mind a háromnak van egy közös nevezője.
Az elrejtett kincs
hasonlata azt üzeni, hogy Isten országa ingyenes ajándék ugyan, de feltételezi okos
és szorgos közreműködésünket.
Az igazgyöngy példázata tovább pontosítja ezt
a közreműködést, amikor arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem csak valamit, hanem
mindent el kell érte adni. Isten országa nem tűri a megalkuvást. Nem lehet
csupán félig-meddig kereszténynek lenni. Ez a mentalitás ma, sajnos, jelen van a keresztények
között olyannyira, hogy „szelektív keresztényekről” beszélhetünk, vagyis olyan hívekről,
akik csak azokat a hitigazságokat hajlandók elfogadni, amelyek nekik megfelelnek.
A
háló példázatának mélyebb értelme abban rejlik, hogy olyan mélységekből hozza fel
értékes terhét, amelyekbe nem hatolhat be az emberi szem. Isten hívása, kegyelme,
megbocsátása gyakran a lelkek mélyén megy végbe, távol a beavatatlan szemektől. Ez
arra is figyelmeztet bennünket, hogy legyünk óvatosak, amikor másokat megítélünk;
mi csak a külsőt látjuk, a szívek mélységeit csak Isten ismeri.
Mindhárom
hasonlat közös nevezője, hogy egyikhez sem lehet hozzájutni személyes fáradság és
áldozat nélkül: a kincset keresni kell, az igazgyöngyért mindent oda kell adni, a
hálót ki kell vetni.
Jézus példabeszédeivel azonban ezúttal sem szándékozott
pusztán erkölcsi irányelveket felsorakoztatni. Ezúttal is örömhírt hirdetett. Úgy
gondoljuk, hogy három üzenetet tudunk kiolvasni ezekből a példabeszédekből.
Első
üzenetként örömmel gondolhatunk arra, hogy amikor Isten országára gondolunk, nem kell
azonnal látszatos, világrengető dolgokra gondolnunk. Isten országának van egy olyan
dimenziója is, amely „beavatatlan” szemeknek láthatatlan.
Második üzenetként
örömmel gondolhatunk arra, hogy hitünk óriási kincs, amiért hálásak vagyunk Istennek.
Harmadik
üzenetként örömmel gondolhatunk arra, hogy sokkal több az Istenben hívő lélek, mint
amennyit mi látunk belőlük a nyilvános életben.