Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése az évk. 15. vasárnapra

AZ ISTENI MAGVETŐ MA IS RENDÜLETLENÜL HINTI A MAGOT

(Iz 55, 10-11; Róm 8, 18-23; Mt 13, 1-23)

Az évközi tizenötödik vasárnap első olvasmányában Izajás próféta a magvető példázatával igazolja Isten igéjének hatásosságát, amely nem tér vissza Istenhez eredménytelenül. Jó tudni, hogy Isten igéje ma is bőséges termést hoz az emberi szívekben.
A második olvasmányban Szent Pál a keresztény remény bizonyosságáról tesz tanúságot. Ma is vigasztal és bátorít bennünket Szent Pál meggyőződése, hogy „ennek az életnek a szenvedései azonban véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk”.


Az evangéliumban Szent Máté továbbítja hozzánk Jézus jól ismert példabeszédét a magvetőről. Nem egy buzgó hitszónok talál esetleg hálás anyagot ebben a példabeszédben, hogy kemény szavakkal megbélyegezze a világot, a hitetleneket és a bűnösöket, akik nem fogadják nyitott szívvel Isten igéjét. Igen, ezt is el lehet, időnként el kell mondani és a vád nem csak a pogányokra, hanem mindnyájunkra vonatkozik. Szomorú üzenete ennek az evangéliumi szakasznak, hogy sok kegyelem a mi hanyagságunk miatt terméketlen talajba hullik.


De a magvetőről szóló példabeszéd, akárcsak a többi evangéliumi ige, elsősorban örömhír, amely vigaszt, bátorítást és fényt ad. Ebben az evangéliumi szakaszban boldogságról is hallunk: „A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall...” Isten országa itt és most valósul meg, a mag itt és most, szemünk láttára szökken szárba. Mi a vértanúk korát éljük: erre emlékeztetett bennünket a tragikusan elrabolt és halálra hurcolt iraki érsek Paulos Faraj Rahhou esete. Mi nagy lelki fellendülések korát éljük: erre emlékeztetett bennünket Chiara Lubich, az egész világra kiterjedt Fokoláre Mozgalom alapítónőjének temetése a zsúfolásig megtelt római Szent Pál bazilikában. Ezer és ezer jel tanúskodik Isten tevékeny jelenlétéről a világban; próbáljuk meg ezért kiiktatni lelkünkből az egyoldalú borúlátást és nyissuk ki szívünket a reménynek.


Ma is van jó föld, termékeny talaj körülöttünk és bennünk. Merjük befogadni az örömhírt, hogy Isten szeret bennünket, a bátorítást, hogy a történelem Isten kezében van és azt onnan senki sem ragadhatja ki; merjük kimondani, hogy a Szentlélek ereje ma is ezrek szívét indítja bűnbánatra, hogy az isteni Magvető ma is rendületlenül hinti a magot. Ha ezt megértettük, akkor az is világossá válik előttünk, hogy nekünk is magvetőkké kell lennünk, azaz tovább kell hintenünk magunk körül a jóságot, a szeretetet, a megbocsátást, a világosságot és a bátorítást, amit mi magunk megtapasztaltunk hitünkben, szentségi életünkben, Isten ajándékaiban.


A világ ma is tele van csodával, csakhogy Isten jelenlétét nem lehet statisztikai kimutatásokkal, tudományos kísérletekkel, laboratóriumi próbákkal igazolni. Már az apostolok csodálkozva kérdezték Jézustól: „Miért beszélsz nekik példabeszédekben?”. A titkokat, a mennyek országának titkait nem lehet feltérképezni, hanem csak szívvel befogadni. Aki csak látni szeretné a titkokat vagy csak kíváncsiskodva hallani róluk, az igen hamar kiábrándul. A titkot szívvel kell befogadni. Aki befogadta Jézust, az megérti tanítását is és saját életében tapasztalja jelenlétét, erejét.


Még egy gondolat nyújthat erőt ebben az elfáradt, megfásult világban: a Magvető, aki ebben az igében maga Jézus, rendületlenül járja a világot, vagyis az emberi lelkeket és hinti a magot, annak ellenére, hogy eleve tudja, nem mindegyik mag talál majd termékeny talajra. Jó tudni, hogy Isten nem fáradt bele szeretni a világot, szeretni az embert, szeretni bennünket. Isten egyszer s mindenkorra igent mondott a világra és nem vonta vissza szavát.


Visszatérve a magvetőről szóló példabeszédre, fontoljuk meg, hogy Jézus három feltételt említ az ige befogadásához: „Végül a jó földbe hullott az, aki meghallgatja, megszívleli a tanítást s jó termést is hoz, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat”.
Meghallgatni az igét azt jelenti, hogy időt szentelünk vallásunknak, hogy ápoljuk hitünket, hogy olvassuk és tanulmányozzuk a Szentírást, oly értelemben, ahogyan azt Máriáról megtudjuk az evangéliumban: gondolkodott az angyali üdvözlet jelentésén, fontolgatta a szavak értelmét, elmélkedett Isten igéjéről. Talán így is mondhatnánk: az ige akkor talál termőtalajra, ha felébreszti bennünk a hit iránti érdeklődést.

Megszívlelni az igét azt jelenti, hogy bizalommal és szeretettel figyelünk Isten hívásaira. A Szentírás minden egyes szakasza nekünk szól, az ige minket szólít meg: Isten szava néha félelmet idéz elő bennünk, mert az ismeretlenbe hív; néha elszomorít bennünket, mert felkavarja lelkiismeretünket; de leginkább bátorít és biztat. Talán így is mondhatnánk: az ige akkor talál termőtalajra, ha felébreszti bennünk a hit iránti szeretetet.


Végül termést hozni azt jelenti, hogy rábízzuk magunkat Isten szeretetére, és bizalommal indulunk a bizonytalan jövőbe tudván, hogy minden kánai menyegzőn, azaz örömünkben és minden Kálvárián, azaz szenvedésünkben Jézus vár bennünket. Aki ezt megértette, arra vonatkoznak ennek az evangéliumi szakasznak az igéi: „A ti szemetek boldog, mert lát s a fületek is az, mert hall.”