Húsz éve halt meg Hans Urs von Balthasar - P. Vértesaljai László megemlékezése

Nyolcvanhárom éves korában, 1988. június 26-án hunyt el a huszadik század egyik legjelentősebb teológusa, a svájci Hans Urs von Balthasar. II. János Pál pápa, aki becsülte és tisztelte Balthasart, bíborossá nevezte ki az idős teológust és ezzel mintegy egész életművét jutalmazta. Ám a gondviselő Isten, minden „jó, szép és igaz” végső Forrása előbb hazahívta nagy fiát, aki így „bíborosi kalap nélkül” érkezett az atyai Házba. Ha neki nem is volt szüksége elismerésre, életműve azonban rászorult erre a pápai elismerésre, mert Hans Urs von Balthasar eredeti teológus. Az „eredeti” jelző arra utal, hogy olyat és oly módon szól, ami váratlan, meglepő a kortársak számára. Az eredeti teológusok általában megküzdenek az igazukért, pontosabban tanításuk igazáért, néha meg sem érik annak „beérkezését”. Nos, Hans Urs von Balthasar „beérkezőfélben” van. A huszadik század teológiai eszmélése nélküle már nem képzelhető el. Számon tartja a katolikus, a protestáns és az ortodox gondolkodás is.

Katolikus részről a pápák adják a legmagasabb elismerést neki. VI. Pál pápa a zsinat után négy évvel kinevezi őt a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjává. II. János Pál pápa 1984-ben az egyházi Nóbel-díjnak is nevezhető „VI. Pál” kitüntetéssel tiszteli meg, majd bíborossá nevezi ki. A protestáns teológiának huszadik századi „kardinális alakjával” Karl Barth-tal együtt lelkesednek Mozart zenéjéért. Kölcsönösen hatnak egymásra, a látásmódot, értelmezési horizontot egészítik ki egymásban: Barth hatására elmélyül Balthasar krisztocentrikus látása, míg Barth azt tanulja meg, hogy a megváltás egészét a teremtés távlatából értelmezze. Az ortodox egyház is barátjának tekinti Balthasar-t, mert a Szentíráson túl visszautalt a kezdetekre, az egyházatyák friss írásaira. Athenagorasz pátriárka a 60 éves Balthasar-t az Athosz hegyi Aranykereszttel tünteti ki, mert a keleti egyházatyákat megismertette a nyugati teológiai gondolkodással.

Amikor Balthasar 1988-ban meghal, luzerni temetésén a gyászbeszédet Joseph Ratzinger mondja, a Hittani Kongregáció akkor prefektusa, Szent Ágostont idézve: „Egész életművünk itt a földön abban áll, hogy megszenteljük szívünk szemeit és ekként lássuk az Istent”. Benedek pápa legutóbb pedig a másfél hete tartott szerdai általános kihallgatáson idézte és értékelte a svájci teológust, - június 25-én, tehát halála huszadik évfordulója előtt egy nappal - amikor katekézisében Szent Maximosz Hitvallóról tanított: „Az ő hatalmas látomása az üdvösségről a huszadik század egyik legnagyobb teológusára, Hans Urs von Balthasar-ra utal, aki a „Kozmische Liturgie”, a kozmikus liturgia képszerű kifejezésével jellemzi Maximosz teológiáját.

A balthasar teológia legfontosabb jelzői: átfogó, harmónikus, integráló, összegző. Tényleg azt teszi, ami Maximosz Hitvalló feladata volt korábban egy korszak lezárásakor. Ha a mostani kor egyik jelzője a „posztmodern”, akkor Balthasar még a „modern”-ben volt összegző. Nem summa-t írt, mint az Aquino-i, hanem a szorosabb értelemben vett teológiát belehelyezte abba a legszélesebb összefüggésbe, melyben az ember Istent kereső törekvései konvergálnak, egy irányba tartanak és kölcsönösen megtermékenyítik, befolyásolják és gazdagítják egymást.
Erről a balthasari látásmódnak a gyökereiről szeretnék szólni, melyre hosszú és alapos tanulmányok után tett szert és amit később ő maga „gondviselésszerűnek” nevezett.

A kiindulópont a zene, a jómódú család „házizenéje”, melynek légkörében Balthasar vérévé válik a muzsika: szereti, érti, műveli. Alig húszévesen, éppen csak tanulmányai elején tart, amikor megjelenik első dolgozata „A zenei eszmény fejlődése” címmel. Ebben Balthasar a zene egy nagyon lényeges dialektikus vonására tapint: „A muzsika a legfelfoghatatlanabb, mert a legközvetlenebb”. A gondolkodó ember nosztalgiával szemléli ezt a zenei képességet és arra vágyik, hogy az értelem is valami hasonlóképpen tudjon megragadni és kifejezni.

A zene mellett Balthasar figyelme kezdettől fogva ügyel az irodalomra is, növekvő érdeklődést és hangsúlyt azonban a bécsi egyetemen végzett germanisztikai tanulmányai után kap. Figyelmét Goethe köti le, majd Berlinben Romano Guardini hatására a nagyok írók – Szókratész, Ágoston, Dante, Bonaventura, Pascal, Hölderlin, - nyomán a konkrét emberre, annak kérdéseire figyel, szembefordulva a német idealizmussal. Éppen ennek tisztázására írja „A német lélek apokalipszise” című értekezését, melyben megpróbálja igazolni a német irodalom keresztény eredetét. Az apokalipszis nála kinyilatkoztatást jelent, a fátyol ellebbentését a titok elől. Mindenesetre az irodalomban Balthasar - a zenéhez hasonlóan - rátalál valami eredeti Isten-közelítésre, Isten-közvetítésre.

Amikor filozófiai tanulmányokba kezd, csalódik, mert nem találja meg azt, amit sejt, hogy a filozófia segítségével rendezze a művészeti-filológiai lehetőségeket és ismereteket. Tovább kutat: Nietzschétől az individualizmus legyőzését tanulja meg, majd Heidegger és Rilke vezetik el a valóságos, konkrét, szorongással teli, esedékes létezés szemléletéhez. Balthasar kettőt tanul tőlük: hűséget a világhoz, a világban való esendő létezéshez és azt a szinte sóvárgó vágyat, mellyel a világ Isten szabad kinyilatkoztatását várja. Balthasar gondolkodásmódjában a filozófia, a teológia és a művészet összeölelkeznek, körülveszik az eschatont, a végső állapotot, amerre apokaliptikus spirálban tartanak, a külsőből a belső felé, a hétköznapiból a csoda felé, a konkrét létezésből a lélek felé.

Balthasar a zene, a filozófia, összességében a művészet lehetőségeinek mérlegelése révén már fiatalkorában megértette: az ember nem prométheuszi erőfeszítése révén éri el az Istent, hanem Isten szabad kinyilatkoztatása fedi fel a teremtés, a történelem, a lélek és rendeltetése titkát. Balthasar hatalmas műveltsége lehetővé tette, hogy egész életében a művészet és filozófia istenkeresését harmonizálja az Isten hozzánk közeledő alázatával. Műve egyetlen erőfeszítés, hogy a magát szabadon közlő Isten felé emelje az emberi keresést, ugyanakkor testet ad az isteni önközlésnek, éppen azon formák által, melyek emberiek, érthetőek és transzcendentálisak, felemelnek. Társa és mestere, Henri de Lubac így vall Balthasar-ról: „Írók és költők, filozófusok és misztikusok, ókoriak és modernek, minden felekezethez tartozó keresztények, ezek a hangok mind szükségesek Balthasar számára, hogy ezek által zeng fel Isten nagyobb dicsőségére a katolikus szimfónia”.