P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évk. 14. vasárnapra

JÉZUS IGÁJÁNAK SÚLYA
(Zak 9, 9-10; Róm 8, 9. 11-13; Mt 11, 25-30)

Az évközi tizennegyedik vasárnap első olvasmányában Zakariás próféta úgy mutatja be az eljövendő szabadítót, mint a béke királyát. Benne a szelíd szívű Jézusra ismerünk, akihez ma is bizalommal imádkozunk a világ békéjéért.

A második olvasmányban Szent Pál buzdítja a római híveket, hogy döbbenjenek rá arra, hogy bennük Isten Lelke lakik. Minket is ugyanez a Lélek serkent és bátorít az élet rögös útjain.
Az evangéliumban Szent Máté evangélista tolmácsolja felénk Jézus biztató szavait:

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én majd megkönnyítlek titeket.” – Természetesen Jézusnak ez a felhívása közvetlenül azokhoz szólt, akik ott szorongtak körülötte. Vajon mitől voltak fáradtak ezek az emberek? Ezt megtudhatjuk oly módon, hogy felidézzük Jézus egy-egy példabeszédét. A szőlőskert munkásairól megtudjuk, hogy sokan tétlenül ácsorogtak a piacon még a késő délutáni órákban is, mert senki sem adott nekik munkát. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt munkanélküliek.

A magvetőről szóló példabeszédből megtudjuk, hogy mennyi fáradsággal járt a munkája és mily kevés termést hozott a vetés. Ott voltak tehát Jézus hallgatói között az elfáradt földművesek, akik keserves munkával tudták eltartani családjukat. De ott voltak az elfáradt betegek és koldusok is, akiket félrelökdöstek még Jézus útjából is: gondoljunk a jerikói vakra, akit mindenképpen el akartak hallgattatni. De ne csak a szegényekre és betegekre gondoljunk: ott volt valószínűleg Nikodémus is, aki belefáradt saját vallásának terhes törvényeibe. Valójában, mindenki valamibe belefárad egyszer az életben, és szüksége van Jézusra.

Mibe fáradunk bele mi, mai emberek? A fáradtságnak talán három nagy területét tudnánk meghatározni.
Elfáradunk az élet dübörgő hajszája miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk a világba, amelyben élünk.
Elfáradunk a rengeteg igazságtalanság láttán: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk az emberekbe, a törvényekbe és az intézményekbe..
Elfáradunk saját erkölcsi esetlenségünk miatt: úgy is mondhatnánk, hogy belefáradunk saját magunkba, akik, és amik vagyunk.
Ekkor jut el hozzánk Jézus csendes, biztató hívása, hogy menjünk hozzá, ő majd felüdíti lelkünket.
Az élet hajszájára az orvosság a csendes ima; ne múljék el nap, hogy nem állunk meg legalább néhány percre, különösen este, lefekvés előtt, hogy felemeljük szívünket Istenhez, hogy megköszönjük neki millió ajándékát.

Az emberek primitívségére és önzésére az orvosság hitünk emberszeretete; ne múljék el nap, hogy nem teszünk valami jót valakivel.

A saját magunkból való kiábrándulás orvossága a szentségek vétele, mindenekelőtt a szentgyónás, amelyben ismételten megtapasztaljuk, hogy Isten elfogad és szeret bennünket; ne múljék el hosszabb idő, hogy nem tesszük le gyarlóságaink terhét az irgalmas szívű Jézus elé, hogy ne kelljen azt tovább cipelnünk az élet amúgy is rögös útján.

Ennek az evangéliumi szakasznak másik örömhírt közvetítő mondata: „Az én igám kedves és az én terhem könnyű…” Vajon nem ellentmondás ez? Lehet-e a teher könnyű? Hiszen pontosan az ellenkezőjét szoktuk vele kifejezni; ha valakire terhet raknak, akkor azt mondjuk, hogy húzza az igát. Lehet-e az iga kedves, édes? Senki sem vesz igát a nyakába jószántából, azt mindig valaki más kényszeríti ránk. Mit akart tulajdonképpen mondani Jézus ezzel a képpel? Akkori hallgatóinak ez a kép sokat mondott.

A zsidóknak a vallás nemcsak öröm volt, hanem teher is a számtalan előírás, szabály, szokás és tilalom miatt. Jézus egy alkalommal kemény szavakkal elítélte a farizeusokat, akik elviselhetetlen terhet raknak másokra szabályaik révén, amelyet ugyanakkor ők maguk sem hajlandók hordozni. Ily értelmezésben Jézus példázatából azt olvashatták ki hallgatói, hogy az ő vallása nem teher, hanem szabadság, nem iga, hanem szeretet.

Ez a válasz nekünk is deríthet fényt arra vonatkozóan, hogy mi az igazi vallásosság lényege. De valahogyan érezzük, hogy ez a magyarázat nem elégit ki bennünket maradéktalanul, hiszen Jézus más alkalommal azt is állította, hogy aki tanítványa akar lenni, annak minden nap újra magára kell vennie keresztjét, a kereszt pedig éppoly terhes lehet, minta az iga.

Létezik azonban másmilyen értelmezés is. Egy szentíráskutató szerint talán a fordítással van baj. (William Barclay, The Daily Study Bible, The Gospel of Matthew, The Saint Andrew Press, Edinburg. 1977). A görög jelző itt a “chrestos” szó, ami annyit jelent, mint “testhez szabott”, jól méretezett. Az angol fordítás az igát “könnyűnek” mondja: “My yoke is easy”, oly értelemben, amint egy leckéről mondjuk a kisdiáknak, hogy azt könnyű megtanulni. Tanulságos a német fordítás is, amely negatív formában adja vissza Jézus szavait, miszerint az ő igája nem tör, nem nyom, amint egy cipő szokott törni vagy nyomni: “Mein Joch drückt nicht”. Honnan ez a kép?

Palesztinában az ökrök igáját fából faragták. A gazda elvezette az ökröt a mesterhez, aki méretet vett az ökör nyakáról, majd nekilátott az iga megformálásának. Amikor elkészült vele, a tulajdonos ismét elvezette az ökröt, hogy kipróbálják, jól méretezett-e az iga, nem szorítja-e az ökör nyakát? Az igát tehát méretre készítették, mint a szabó az öltönyt.

Létezik egy legenda, mely szerint Jézus volt egész Palesztinában a legjobb iga-készítő és az iparosok már akkor is kiakasztották mesterségük cégérét. Jézus műhelyének ajtaja felett tehát egy iga képe függött ezzel a felírással: „Itt készülnek a legkényelmesebb igák”.

Valószínűleg tényleg csak legenda az egész, de igen mély igazságot fejez ki, amit így fogalmazhatnánk meg: Az a teher, amit Jézus rak követői vállára, pontosan a személyhez méretezett iga, amely, ha nem is könnyű, nem súlyosabb annál, amit képesek vagyunk vinni. Egyetlen kereszt sem súlyosabb annál, amekkorát elbír a vállunk.