A pápa szerdai katekézise Szent Pál apostolról

XVI. Benedek pápa a nagy római melegre való tekintettel szerdán délelőtt a zsúfolásig megtelt vatikáni VI. Pál csarnokban tartotta meg az első és utolsó júliusi kihallgatást. A nyári időszakban a szerdai általános pápai kihallgatások sorozata a Szentatya Castel gandolfói tartózkodása és ausztráliai útja miatt csak augusztus 13-val folytatódik Rómában.

A szombaton megnyitott szentpáli évre tekintettel a pápa - az egyházatyáknak szentelt tanítása után - mostani katekézisével új sorozatot indított, melyben Szent Pál apostol mai üzenetét értelmezi. Pál apostol nagyszerű személy, szinte követhetetlen, olyan példaként áll előttünk, aki teljesen átadta magát az Úrnak és az Egyháznak. Megértéséhez azonban meg kell ismernünk azt a környezetet és kort, amelyben az Apostol élt és ami bizonyos szempontból nem is nagyon különbözik a mai világ társadalmi-kulturális összefüggéseitől – hangsúlyozta a pápa.
Mindenekelőtt meg kell különböztetni a környezetet, melyben Pál születik és fejlődik attól, amibe később illeszkedik. Ő Izrael népének és hagyományának jól meghatározott és körülírt, bizonyára kisebbségi kultúrájából érkezett. Abban a korban az antik világban és jelesen a római birodalomban a zsidók a lakosság 10 százalékát alkották, de itt Rómában az első század közepe táján számuk kisebb volt, maximum a város lakosainak három százaléka. Szokásaik, hitük és életstílusuk révén világosan különböztek a környezetüktől, amely kettős formában nyilvánította ki a véleményét róluk: egy részük kinevette és lenézte őket, ami aztán intoleráns magatartásban öltött testet, míg egy másik rész csodálattal tekintett rájuk. Utóbbiak közül kerültek ki az „istenfélők” és a „prozeliták” csoportjai, akik pogány létükre csatlakoztak a zsinagógához és osztoztak az Izrael Istenében való hitben.

Ezek után nem csodálkozhatunk – mondotta a pápa – hogy Pál fogadtatása és értékelése is kettős. Egy azonban biztos: a zsidó vallás és kultúra a maga sajátosságaival könnyedén talált helyet korának mindent átható ama intézményrendszerében, mint amilyen a római birodalom volt. Nehezebb lesz a sorsa azoknak, akik – akár zsidó akár pogány származásúak - Krisztus követői lesznek, minthogy ők egyszerre különböznek a zsidóságtól és az uralkodó birodalomtól. Mindenesetre Pált két tényező segítette nagyban. Az egyik a görög-hellén kultúra, a másik pedig a római birodalom politikai-közigazgatási szerkezete, mely békét garantált Britanniától kezdve egészen Közép-Egyiptomig. Ebben a térben elégséges szabadsággal és biztonsággal lehetett mozogni, hála a rendkívüli úthálózatnak, melyek révén a kulturális alapjellegzetességek terén az egyes részeket úgy egyesítették, hogy az nem vált a helyi értékek kárára. Pál kortársa, az alexandriai Filón dicséri is Augustus császárt, mert „mindenféle vad népek között harmóniát tudott teremteni, miközben őrködött a béke felett”.

A Pál apostolra jellemző univerzális látásmód – legalábbis a Damaszkusz utáni életében – bizonyára a Krisztus-hitének köszönhető, amennyiben a Feltámadott alakja immár minden sajátos megszorításon túlmutat és ezért mondja az Apostol: „többé már nincs különbség zsidó és görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő között, mert ti mindnyájan egy személy vagytok Krisztusban” (Gal 3,28). Mindazonáltal korának és környezetének történelmi-kulturális helyzete befolyásolta őt is. Van, aki Pált „három kultúra emberének nevezte”, szem előtt tartva zsidó származását, görög nyelvét és római polgárjogát, amint ezt latin neve, Paulus is mutatja.

A Pál szellemiségét befolyásoló kortárs tényezők között említette a pápa az akkor uralkodó sztoikus filozófiát, mely a kereszténységet is érintette, igaz csak felületesen. Jeles képviselőik közülte emelte ki a pápa többek között Seneca és Epiktétosz neveit, akik az emberiesség és tudás magas értékeit képviselték, melyeket a kereszténység magába is fogadott. Ebben a tekintetben elég a világegyetemről szóló tanításukra gondolni egy nagy harmónikus szerv képében és következésképpen az emberek megkülönböztetés nélküli egyenlőségének tanítására, a férfi és nő közötti - legalább alapelvszerű – egyenlőségre, továbbá a helyes mérték, a túlzásokat elkerülő önuralom eszményeire. Amikor Pál a filippieknek ír, levelében nem tesz mást, mint egyszerűen alkalmazza ezen filozófiai bölcsességnek tisztán humánus fogalmait: „Testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami ártatlan, ami kedves, ami dicséretre méltó, ami erényes és magasztos”. (Fil 4,8).

Katekézise utolsó nagy gondolati egységében Benedek pápa a Pál korában válságba jutott hagyományos birodalmi vallásról szólt. Lukréciuszt idézte, aki szerint „a vallás bűntettekhez vezetett”, Seneca pedig minden ritualizmuson túl tanította: „Isten közel van hozzád, veled van, tebenned”. Mindez visszatükröződik Pál areopáguszi beszédében: „Isten nem lakik kézzel épített templomokban… benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17. Ezen a ponton találkozik a zsidó hitnek antropomorfizmust kerülő mentalitása Pál kortársainak vallásos fogékonyságával. A gyakorlatban a hivatalos birodalmi vallásról lemondó pogányok magánhelyeken folytatták saját vallásgyakorlatukat, ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy Pál korában, amikor még nekik sem voltak nyilvános épületeik, az ugyancsak magánházakban összegyülekező keresztényeket könnyen úgy tekinthették, mint a saját intim vallásgyakorlatuk egyikét.

Katekézise összegző részében Benedek pápa leszögezte: nem lehetséges megérteni Pál apostolt anélkül, hogy elhelyeznénk őt korának zsidó és pogány hátterében. Ebben az összefüggésben válik nyilvánvalóvá, ami Pál tanításból megegyezik a kortárs világgal és ami új belőle. Ugyanez érvényes a kereszténységre is, akinek egyik legjelentősebb példája éppen Pál apostol, azért is kell tanulni tőle. Éppen ez a szentpáli év célja - zárta utolsó júliusi katekézisét a pápa - tanulni szent Páltól, tanulni a hitet, tanulni Krisztust, és megtanulni végül az igaz élet útját.