Benedek pápa és Bartolomaiosz pátriárka beszéde a páli szentév megnyitásakor

A kétezer évvel ezelőtt született tarzuszi Pál sírjánál jöttünk egybe – kezdte beszédét a Szentatya – hogy ma is hallgassuk a Népek tanítóját, amint a hitről és az igazságról szól, amelyben gyökeret ver Krisztus első tanítványai egységének az alapja. Ennek a kétezer éves emlékezetnek a távlatában akartam meggyújtani egy különleges „páli lángot”, mely egész éven át lobogni fog és ezért vonultunk a bazilikába a konstantinápolyi pátriárkával együtt a „páli kapun” keresztül.

A testvéregyházak delegációinak köszöntése után a pápa homíliájában az Újszövetségi Szentírás három szövegét idézte annak kifejtésére, hogy ki volt egykor Pál és kicsoda ma Pál?

A galata levélben Pál így vall önmagáról: „Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Minden, amit Pál tesz, ebből a középpontból indul ki. Hite annak a kifejezése, hogy Jézus, a feltámadott, aki szembesült a szenvedéssel és a halállal, szereti őt, személyesen. Így a hit nem egy elmélet, nem bármiféle vélemény az Istenről, hanem élet a Jézus Krisztus szeretetével való találkozásból, azaz a hit szeretet - Jézus Krisztus által.

A pápa utalt arra, hogy Pált sokan az Ige ügyes kardforgató harcosaként mutatják be. Valóban, ő sokat vitatkozott, sohasem kereste a felületes harmóniát. Az igazság, mely a Feltámadottal való találkozása során megérintette, olyan nagy volt, hogy egykönnyen nem áldozhatta fel azt, hanem az igazság életen át kiérdemelte a harc, az üldöztetés és a szenvedés vállalását.

Ennek legmélyebb oka az a tény, hogy Krisztus szereti őt, továbbá a vágy, hogy másoknak is átadja ezt a szeretetet. Egész igehirdetését ebből lehet csak megérteni és ebből a tapasztalatából lehet megfejteni kulcsfogalmának, a szabadságnak is az értelemét. Pál szabad volt, amennyiben Isten szerette őt és Isten erejében képes volt szeretni Istennel együtt.

Ez a szeretet most Pál életének a törvénye és éppen ezáltal életének a szabadsága is. Pál a szeretet felelősségétől indítva cselekszik, mert a szeretet és a felelősség elválaszthatatlanul összetartoznak. Aki felelősen szeret, az szabad, ezért az igazi szeretet a szabadságot nem az önkény és az önzés lepleként használja. Ebben az összefüggésben jól érthető Szent Ágoston híres mondása „Szeress és tégy, amit akarsz!”, mert aki szeret, mint a Krisztus által szeretett Pál, az valóban bármit tehet, hiszen szeretete egyesült Krisztus akaratával és így Isten akaratával is.

Pál benső lelki karakterének a megrajzolásához Benedek pápa második idézetként a Föltámadottnak a damaszkuszi úton feltett kérdését és válaszát használja: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” továbbá „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl”. Miközben Pál az egyházat üldözi, magát Jézust üldözi. Jézus egyetlen alanyban azonosul az Egyházzal. A Föltámadottnak ebben a felkiáltásában, mely átalakította Saul életét, alapjában benne van az egyházról, mint Krisztus testéről szóló tanítás. Krisztus nem vonult vissza a mennybe, itt hagyva a földön követőinek egy csapatát, amely tovább viszi az ő ügyét. Az egyház nem egy egyesület, mely bizonyos dolgokat elő akar mozdítani. Valójában Jézus Krisztus személyéről van szó, akinek Feltámadottként is „teste” van és személyesen jelen van egyházában.

„Fő és test” – egyetlen alanyt formálnak, idézi a pápa Szent Ágostont: „Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja?”. Mindebben áttűnik az eucharisztikus titok, melyben Krisztus folytonosan adja saját testét, és belőlünk építi fel az ő testét. Elmélkedésében Benedek pápa ezen a ponton drámai hangon fordult a Szent Pál bazilika hallgatóságához nemcsak Pál, hanem magának az Úrnak a szavait tolmácsolva: Hogyan tudtátok szétszaggatni testemet? Krisztus arca előtt, utalt a pápa a bazilika szentélyének Pantokrátor mozaikjára is, ez a kérdés sürgető felhívássá válik: „Gyűjts egybe minket - minden megosztottságtól’”.

A Szentatya harmadik gondolataként egy olyan szöveget idézett, melyet Pál a börtönből intézett Timóteushoz: „Viseld el a szenvedéseket velem együtt az evangéliumért!” (2 Tim 1,8). Ez az öregkori páli kérés visszautal útjának a kezdetére, amikor az Úr így szólt hozzá: „megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie” (ApCsel 9,15). Az igehirdetésre való megbízatás és a meghívás a Krisztus szenvedésében való részvételre, elválaszthatatlanul összetartozik.

A meghívás, hogy Pál a népek tanítómestere legyen, bensőleg kapcsolódik ahhoz a meghíváshoz, mely a szenvedésre szólít, a Krisztussal való közösség jegyében, aki bennünket passiója által váltott meg. Egy olyan világban, melyben hatalmas méretű a hazugság, az igazságot csak szenvedéssel lehet megfizetni. Aki ki akarja kerülni a szenvedést, távol tartván magától azt, magát az életet tartja távol magától. Nincs szeretet szenvedés nélkül, vagyis az önmagunkról való lemondás elszenvedése, az énünknek az igazi szabadságért vállalt átalakítása és megtisztítása nélkül. Ahol nincs semmi, amiért megérné a szenvedést vállalni, ott maga az élet elveszíti az értelmét.

A pápa a keresztény életnek ezt a dimenzióját az eucharisztia összefüggésében értelmezte, mely Krisztusnak értünk vállalt áldozatán alapul, vagyis a szeretet szenvedéséből született, mely a kereszten jutott csúcspontjára. Mi keresztények ebből a szeretetből élünk, ez ad erőt és bátorságot, hogy Krisztussal együtt szenvedjünk. Ebben az összefüggésben érthető, hogy miként teljesedett be a Népek Tanítója útján a szenvedésről szóló kezdeti jövendölés „megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért”. Ám éppen szenvedése tette Szent Pált hitelessé, mint az igazság tanítóját.

Beszéde végén a pápa hálát adott az Úrnak azért, hogy meghívta Pált, hogy a nemzetek világosságává, mindnyájunk mesterévé tette, és ezért kérjük: „Tégy bennünket ma is a feltámadás tanúivá, hogy megérintve a szeretetedtől, képesek legyünk hordozni a mai világban az evangélium fényét.

I. Bartolomaiosz ökumenikus pátriárka rövid beszédében örömmel nyugtázta, hogy az ősi Szent Pál bazilikában számos hívő jelenlétében nyitják meg a Népek apostolának szentelt évet. A tarzuszi Pál apostol radikális megtérése és igehirdetése – mondta pátriárka – a szó szoros értelmében mélyen megrázta a történelmet, megérintve magának a kereszténységnek az önazonosságát is. Nagy hatást gyakorolta az egyházatyákra, Keleten Aranyszájú Szent Jánosra, Nyugaton pedig Szent Ágostonra.

E falakon kívüli szent hely soha nem látott módon ad alkalmat arra, hogy ünnepelve emlékezzünk arra az emberre, aki kora görög és latin nyelvű kultúrája együttélését megteremtette. Végül imádságra szólított fel a pátriárka: Szent Pál élete és levelei adjanak sugallatot azért, hogy minden nép engedelmeskedjék Krisztusnak a hitben.